Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor
kedvű vagy depressziós legyek. De okom sem lett volna rá, hiszen az iskolában durván nem bántottak. Olyan azért volt, hogy a gimnáziumban 1957 nyarán nem vitt el az igazgató egy jutalomtáborba, amit a biológiatanár javasolt nekem. Harmadikban nem kaptam meg tornából a kegyelemötöst, amit korábban mindig megadtak, mert jó tanuló voltam és gyenge tornász. Nem biztos, hogy ez az apámnak tulajdonítható. Az érettségi bizonyítványomban az szerepelt, hogy egyetemi tanulmányokra kitűnően érettnek nyilvánítanak. Azt azonban lehetett tudni, hogy nem fognak felvenni az egyetemre. Egy hét múlva anyám meg is kapta a stencilezett levelet, amelyben értesítették a szülőt, hogy gyermekét az iskoláztatási bizottság továbbtanulásra nem javasolta. Az indoklás a következő volt: „A tanuló osztályidegen származása miatt továbbtanulásra nem alkalmas." Mindez rendkívül abszurd volt, hiszen ugyanaz az igazgató írta alá, hogy egyetemi tanulmányokra kitűnően érett vagyok, aki egy héttel később azt, hogy továbbtanulásra nem vagyok alkalmas. „Egyetemi tanulmányokra kitűnően érett", csak „továbbtanulásra nem alkalmas". Ráadásul akkoriban a „királyok, hercegek, grófok" meg a kulákok számítottak osztályidegennek, apám a szellemi teljesítménye és ötvenhatos szerepvállalása miatt kapta ezt a minősítést. A tanáraim már korábban felkészítettek, hogy tanár szakra nem fognak felvenni, inkább azt javasolták, legyek építész. Az érettségi mellett készültem is becsülettel erre, mivel rajzolni jól tudtam, és beálltam valakihez, hogy elsajátítsam az alapvető fogásokat. De aztán kiderült, hogy akit a bizottság nem javasolt, az a felvételi vizsgára sem jelentkezhet. A szívem mélyén fellélegeztem, mert mégis bölcsész szerettem volna lenni. Közben Erdeiék ajánlásával az óbudai Aquincum Porcelángyárban kezdtem dolgozni segédmunkásként. Erre mindenképpen szükség volt, mert szovjet mintára akkor az volt a pártirányvonal, hogy a fiatal értelmiségiek ismerjék meg előbb a munkásosztály életét, s csak azután menjenek egyetemre. A következő év, 1960 elején jelentkeztem egy bölcsészkari előkészítő tanfolyamra, amihez munkahelyi javaslat is kellett. Amikor a személyzetis meglátta az önéletrajzomat, hosszasan vakarta a fejét, látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Végül kiállított egy igazolást, amelyben leírta, hogy a munkámmal és a magatartásommal kapcsolatban kifogás nem merült fel, az igazolást az előkészítő tanfolyamhoz adják ki, és a vállalat biztosítja az időt a kurzus látogatására. Azaz egy szóval sem írta le, hogy javasolnak engem, de a jóindulatúan tartalmas fogalmazás miatt a szöveget simán javaslatként fogadta az egyetem. Ez persze nem a továbbtanulásra való felvétel volt, hanem csak egy féléves előkészítőre; de májusban kaptam egy ugyanilyen (javaslat helyetti) igazolást, és ezzel már beengedtek a felvételire, ahol maximális pontszámot értem el, de kétszeri fellebbezés után is elutasítottak, helyhiányra hivatkozva. (Ortutay Gyulától, apám fiatalkori barátjától tudtuk, hogy a magamfajta osztályidegen és ellenforradalmár gyerekeket sem a felvételi bizottság, sem ő, az egyetem rektora nem veheti fel, hanem csak a művelődési miniszter, egyéni elbírálás alapján. Ezért végig kellett járni a fellebbezéseket, és tudni lehetett, hogy a végső eredmény majd októberre születik meg, amikor az egyetemen már hetek óta folyik a tanítás.) Végül egy év múlva, 1961-ben vettek fel, ugyanezen lebonyolítás szerint, októberben. Jellemző, hogy ez év tavaszán, amikor ismét kértem az igazolást a felvételire való jelentkezéshez (javaslatban, amelyet az igazgatónak, a 50
