Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor
hogy tervezték volna a kitelepítésünket. Volt azonban egy nagynéném, akinek a férje 1948-ban bekerült a Földművelésügyi Minisztériumban indított fél- vagy háromnegyedkoholt tisztogatási perbe, majd - négy hónapos vizsgálati fogság után - bizonyíték vagy bűncselekmény hiányában felmentették, de attól kezdve csak segédmunkákat vállalhatott mint jogász, 1951-ben pedig a budai lakásukat elvették és kitelepítették őket.- Ekkor már készen vannak azok a nagy tanulmányok, amelyeket Bibó István főként a Válasz ban publikált. Gondolok itt mindenekelőtt A magyar demokrácia válsága, a Békeszerződés és demokrácia, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, illetve a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című írásokra. Hogyan jutott el édesapja a Márciusi Fronttól, a harmincas évek gondolkodásmódjától a negyvenes évek második felének rendkívül fontos, összegző és tisztázó igényű tanulmányaihoz? Változott-e ez idő alatt felfogása, s ha igen, milyen tekintetben?- Igazából nem tudom, mennyit változott, szakember erről bizonyára pontosabban tudna beszélni. De amikor a kéziratokat rendezgettem, rátaláltam egy korai tanulmányra, melyen 1942 és 1944 között dolgozott. Ez egy félkész, töredékben maradt írás, de már csírájában felbukkannak benne a későbbi nagy témák. Apám azt próbálta ebben körüljárni, hogyan lehetne Európában egy jó békét létrehozni és egy viszonylagos egyensúlyt kialakítani. Tulajdonképpen innen vette ki és gondolta tovább azokat az apóriákat, amelyek később A német hisztéria, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága és az Eltorzult magyar alkat lapjain kidolgozottabb formában ismét felbukkannak. Talán nem ide vezethető vissza, amit a békeszerződésekről írt (A békeszerződés és a magyar demokrácia), és feltehetően külön téma volt a zsidókérdés is. A szóban forgó tanulmány német hisztériáról szóló fejezetét 1945-ben önálló tanulmánnyá alakította azzal a szándékkal, hogy megjelenteti, de mégsem jelent meg akkor, viszont egy angol fordítás készült róla, amit elküldött Angliába Mannheim Károlynak, akit valahonnan futólag ismert. Mannheim azonban nem sokkal ezután meghalt, és azt nem tudom, hogy tett-e valamit a megjelenés érdekében, válaszlevélről vagy valamiféle üzenetről ugyancsak nincs tudomásom. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága szintén egy fejezet volt ebben a könyvnek szánt, hosszabb tanulmányban, és nem lehet egészen pontosan rekonstruálni, hogy milyen lett volna ez a mű, ha elkészül.- Elérkeztünk 1956-hoz. Önnek milyen személyes emlékei vannak az akkori eseményekről?- Nem harcoltam, és nem is vonzott, hogy nekem fegyverem legyen. Másodikos gimnazista voltam, és az osztálytársaim között nem volt különösebb izgalom. Azt persze éreztük, hogy valami van a levegőben. Járt nekem a Szabad Ifjúság, a DISZ lapja, amely a megelőző napokban hozta a műegyetemista pontokat. Mi azonban nem mentünk tüntetni, de a harmadikosok - mint később megtudtam - testületileg kimentek a Bem térre. Másnap reggel a fegyverropogásra ébredtem, és a szüleimmel úgy döntöttünk, hogy nem megyek be az iskolába. Amikor először mentem be a városba, a harcoknak már vége volt. Láttam a betört ablakokat és kirakatokat. Nem tudom igazolni, hogy nem hiányzott semmi, de mindenki azt mondta, hogy november 4-ig nem loptak az emberek. A Nyugatinál 47
