Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor
„Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír" Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal- Készülve a mai beszélgetésre az jutott eszembe, hogy minden esetben, amikor Önt szóra bírják, nagy idők tanújaként kell megnyilvánulnia. Ez egyáltalán nem mondható mindennapi helyzetnek, hiszen személyes emlékei, családja történetének alapvető momentumai nekünk, kívülállóknak a magyar történelem részeként értelmezhetők. Hogyan éli meg ezt a sajátos pozíciót?- A pozíció valóban sajátos abban a tekintetben, hogy egyszerre vagyok családtag, utókor, s a jogutódként rám háruló kötelezettségeknek is eleget kell tennem, ami alatt elsősorban a hagyaték gondozását értem. Azt gondolom, hogy ezek a szerepek, nézőpontok teljes mértékben összeegyeztethetők. Apám halálára évekkel korábban fel kellett készülnöm, hiszen beteg volt; de aztán mégis váratlanul - anyám halála után három héttel - halt meg. Akkor egyszerre kellett megpróbálnom odafigyelni, hogy a kultúrpolitika mit akar kezdeni a hagyatékkal, miközben külföldön már folyamatban volt válogatott tanulmányainak kiadása, amiből 1981-84 között végül összegyűjtött munkái négy kötete lett. El kellett viselni a hivatalos megítéléséből fakadó bántó és ostoba megnyilatkozásokat is, de észlelni és a maga helyén értékeim, hogy a hivatalos megítélés lassan oldódik, és 1986- ra itthon is megjelent egy háromkötetes válogatás Bibó István tanulmányaiból, persze az 56-os írások nélkül. A rendszerváltás idején ez a helyzet viszonylag hirtelen változott, bár ő addigra fokozatosan eljutott arra a tekintélyre, amilyen szinten hivatkoztak rá.- A nyolcvanas években valóságos Bibó-reneszánsz bontakozott ki, a temetésen pedig, 1979-ben Illyés Gyula és - a fiatal ellenzék képviseletében - Kenedi János mondott beszédet. Mit jelentett ez az akkori Magyarországon ?- Rendkívül sokat jelentett. Maga a temetés - fájdalommal és szorongással kísérve - nagyon felemelő pillanat volt, kezdve azzal, hogy elhangzottak ezek a beszédek - noha hangosítás nem volt, így csak a közel állók hallhatták -, majd valaki bátran elkezdte énekelni a Himnuszt, s több mint ezren csatlakoztak hozzá. Mindez markáns külsejű urak jelenlétében zajlott, akik fényes fenekű barna öltönyökben buzgón gondoztak elvadult sírokat mindenütt, amerre elhaladtunk. (Nyolcéves kisfiam kérdezte is tőlem, hogy kik ezek a bácsik.) Elégedetten konstatáltam, hogy a hatalom akkor ébredt rá, hogy a halott Bibóval annyira sem tud mit kezdeni, mint az élővel, akkor vált világossá, hogy tüske maradt a körmük alatt. Nem sokkal apám halála után látott ugyanis napvilágot a Bibó-emlékkönyv, amelyből egyértelműen kiderül, hogy jóhiszemű, tisztán 42
