Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Varga Ferenc: "Gyermekek - a Világmindenség megmentői": Andrej Platonov prózájáról
felszámolódása, valamint a „haláltudat személyes megélésének hiánya"7 elvezet ahhoz az állapothoz, mikor a halál elveszíti tragikus, mindent megváltoztató és új lehetőségeket teremtő jellegét. A koporsómotívum nemcsak a kisregény bonyolult motívumhálójának, hanem Andrej Platonov egész prózájának egyik jellegzetes eleme. A koporsó életet és halált összekapcsoló, a földi élet nyugvópontjaként, és egyben valami új kezdeteként értelmezhető szimbólum. A kisregény világában azonban az üres koporsó, és ezzel összefüggésben a munkagödör sírra emlékeztető üressége az értelmetlen halállal hozható kapcsolatba. Annak a folyamatnak meghatározó alkotóeleme, mely során a proletárok közös otthona a vágyott jövő biztosítékából az azt építők sírhelyévé válik. A kisregényben az „összproletár ház" építése a szocializmus építésének szimbóluma. Az a tény, hogy a ház, mintegy fordított „bábeli toronyként", nem az ég felé magasodik, hanem csak a gödör szélesedik és mélyül, egyértelműen az utópia világának megvalósíthatatlanságára utal. A tragikus következményre az egyik hős, Voscsev hívja fel a figyelmet, már a kisregény legelején: „Megfogyatkozik-e vajon az ember életérzése, miközben falat növel? - Vocsev még nem merte hinni. - Az ember felépíti a házat, maga meg leépül. Akkor kifog élni?" Voscsev kérdése mindvégig megválaszolatlan marad. A Munkagödör hőseinek szeme láttára, kezük alatt pusztul el a jövő, a kislány halála pedig e boldog jövő megsemmisülésének végső állomása. A haldokló gyermek édesanyja után sír, vágyik annak közelségére és érintéseire, teste melegére: Megint a mamát akarom! - szólalt meg, bár nem nyitotta föl a szemét.- Nincs anyád - közölte örömtelenül Zacsev. - Mindenki belehal ez életbe, maradnak a csontok.- Akkor a csontját akarom - kérte Násztya." A kislány halála mindent megkérdőjelez az utópia fogságában élő felnőttek életében, akik Násztya elvesztésével eljutnak létezésük kereteinek felszámolásához. De a vágyat egy boldogabb életre soha nem lehet elpusztítani. Erre az életre, valamint a gyermek küldetésének megértésére a kisregény kegyetlen világában is van remény: „Vocsev (...) karjába vette Násztyát, megcsókolta elnyílt száját, s mohó boldogsággal szorította magához, mert többet talált, mint amennyit keresett." Dzsan Platonov alkotói világszemléletében az 1930-as évek végére bekövetkező változás és írói útkeresés másik nagyszerű példája a Dzsan című kisregény8, melyben a gyermekek lehetőséget kapnak küldetésük teljesítésére - a felnőttek, és általuk az egész emberiség „megváltására". A kisregény főhőse, Nazar Csagatajev több tekintetben egyedülálló és kivételes platonovi hős, azon kevés felnőtt közé tartozik, aki képes volt megőrizni valamilyen, a külső tényezők és hatások által nem megérinthető és nem befolyásolható gyermekiségét, gyermeki lelkületét, annak ellenére, hogy kisgyermekként rengeteg szenvedést kellett átélnie, melyek közül a legszömyűbb édesanyja szeretetének hiánya volt: „A kis Nazar nem akart elmenni anyja mellől, (...) hozzászokott már a haldokláshoz. De anyja elzavarta. - Én már olyan gyenge vagyok, hogy nem bírlak szeretni, élj most már magadban." 7 Bagi Ibolya: Egy kívül-belül szomorú világ, 178. 8 Andrej Platonov: Dzsan. Nagyvilág Kiadó, Bp., 2004. (Ford. Goretity József) 106
