Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Petőcz András: Kassák és Vas István: avagy a korszerűtlenné lett mester

Munka, illetve a mellészervezett Munka-kör ekkor már régen nem képviseli azt az expresz- szív típusú avantgárdot, amit korábban A Tett vagy a Ma még határozottan megjelenített.

Sajátos vákuumhelyzet alakul ki a társadalmi szerepvállalást illetően: a politikai szerepvállalás jelentősége csökken, vagyis, mai szóhasználattal szólva, „posztmodem korba" érkeztünk. Ebben a helyzetben többféle út kínálkozik a fiatalok előtt, mai szemmel visszatekintve azt mondhatjuk, hogy mindegyik útnak megvolt a létjogosultsága és perspektívája is. Egyetlen út volt járhatatlan: a Kassákhoz való feltétlen hűség. Kassák útját csak maga Kassák járhatta sajátosan konzekvens robusztusságával, ha valaki más is ezt az irányt választotta volna, menthetetlenül Kassák-epigonná válik.

Az avantgárd nem kínált sok lehetőséget. Két szerző, Palasovszky Ödön és Tamkó Sirató Károly volt képes avantgárdként megtagadni az avantgárd „vezért", Kassák Lajost, mindkettő maradandót alkotott, és mindkettő erősen a perifériára is szomlt. Tamkó Sirató ekkor, 1928-ban jelenteti meg Papírember című kötetét, és lép előre az avantgárd irodalomban a jelben gondolkodás felé, a dimenzionista felfogás nagyon is anyagcentrikus gondolkodása irányába. Tamkó ugyanis éppen ebben, a háború utáni sajátos „posztmodem szituációban"3 érti meg azt, hogy az avantgárd nem elsősorban, és nem is szükségszerűen társadalmi, politikai jelenség, hanem ténylegesen is művészi, alkotói attitűd. Ez a felismerése arra ösztökéli, hogy művészeti elveit helyezze tevékenysége középpontjába. Mindez együtt nem könnyíti meg a számára, hogy Kassákkal - az avantgárd egykori „vezérével"- megtalálja a közös hangot, nem is tud hozzá - minden személyes tisztelete ellenére sem- közel kerülni.

A kor legtehetségesebb fiataljai más utat választanak. József Attila, Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István, Radnóti Miklós számára az avantgárd végképpen kiüresedik. Ebben az időszakban a költők és olvasóik jó részének túl politikamentes, túl formalista volt az az avantgárd, amely nem a baloldali, főleg munkásmozgalmi eszmék hirdetőjének mondta magát. Másrészt a költők és az olvasók szépségigénye is egyre inkább visszafordult a Nyugat formai klasszicizmusának örökségéhez - maga az avantgárd egyébként sem tudott meggyökeresedni. Mint Kulcsár Szabó Ernő megjegyzi, „líraértésünkben (...) az avantgarde- oknak nemcsak a poétikája maradt idegen, hanem (...) kitörlődtek azok hagyományvonalai is"4, és ez már erre a korai időszakra is igaz. Másképpen szólva: a szépségigény visszatért a költői képek szemléletességéhez és ésszerűségéhez, a versformák lélekbeli harmóniát adó versrendjeihez, igény az avantgárdra ekkoriban nem volt.

Kenyeres Zoltán írja erről a korszakról: „A Nyugat nem tudott hinni a művészi világmegváltás harsány gesztusaiban, a mindent megváltoztatás lázas hevületében, a zajos, hangos kinyilatkoztatásokban. Saját hagyományait folytatta, és fő törekvéseiben a klasszikus modernség ízlését érvényesítette, amely lényegében megállt az igazi avantgárd kapujában."5 Ennek megfelelően a harmincas évekre az avantgárd hatása alatt indult magyar költők - köztük József Attila és Illyés Gyula, illetve később Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Vas István - nem ugyanazzal a „lendülettel" ugyan, de mindannyian a hagyományos formák felé fordultak. Különösen József Attila verseinek elemzésekor jól látható az a hatás-ellenhatás, ahogy a költő az avantgárd törekvéseivel szembesült.6 Radnóti Miklós és Vas István pályája elemzésekor is világosan látszik,

3 Vö.: Hegyi Loránd: Avantgarde és transzavantgarde, Bp., Magvető, 1986. 8.

4 Kulcsár Szabó Ernő: A szövegek ártatlansága - A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete - http:// www.epa.oszk.hu/00000/00002/00045/kulcsarszabol2.html

5 Kenyeres Zoltán: A Nyugat periódusai, http://m-szilvi.web.elte.hu/kz_periodus.pdf

6 Vö.: Tverdota György: Határolt végtelenség, József Attila-versek elemzései, Bp., Osiris, 2005.

96