Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Gerold László: Istenek és bérgyilkosok között: Gion Nándor, az elbeszélő
Ezen az oldaloma, a novelláskötetek közül pedig az Olyan, mintha nyár volna és Az angyali vigasság szövegeire érvényes. Mondhatnánk úgy is, hogy kifejezettebben Gion újvidéki korszakában írt műveire, míg írói munkássága második, úgynevezett pesti korszakában ez a dikció módosul, egyre kevésbé jellemző. Ez vitathatatlanul összefüggésben áll azzal, hogy Magyarországra költözésétől (1993) az ezredfordulóig írt novelláiban, elbeszéléseiben az addigi bácskai, szenttamási világot a kilencvenes évektől aktuálissá vált háborús tematika váltja fel. Annak ellenére azonban, hogy a háborús tematika az Izsakhártól a Mint a felszabadítókon át, kivált pedig a hagyaték megmentésére vállalkozó Mit jelent a tök alsó? című posztumusz kötetben olvasható szövegekben mind kifejezettebben jelen van, Gion, miközben az „elveszett jugoszláv valóságtól búcsúzik"13 - ez iránt, amint több megjegyzéséből látszik, nem sok rokonszenvet táplál -, nem háborús novellákat ír. Számára a háború elsősorban háttérmotívum, amely lehetővé teszi, hogy a délszláv térségben zajló eseményekkel összefüggésben, ezek nyomán, hatására írjon. A rendre gyilkosságokról, véres leszámolásokról (is) szóló, bűnügyi sztorikra hajazó novellák írásakor Gion olvasott, hallott anyagból dolgozik, amit saját fantáziáját mozgósítva formál irodalommá. „Nagyjából valós történetek ezek", írja egy helyen, vagy ahogy egyik állandó „hőse", Leonyid, az ukrán bérgyilkos kapcsán fogalmaz: „a történet fele igaz, a másik felét hozzáköltöttem". Hogy azonban a fikció valóságnak lássék, maga is állandó alakja novelláinak. Az izgalmas történeteknek nemcsak narrátora, hanem aktív szereplője is. Sőt főszereplője, aki a regénytetralógia utolsó kötetének főhőséhez hasonlóan mindig ügyesen eligazodik a délszláv alvilág pesti útvesztőiben, azokban a véresen bonyolult történetekben, melyek vissza-visszatérő szereplői gyilkosok, elhíresült hidegvérű gonosztevők, délvidéki magyar menekültek, kamionos gyilkosságra szakosított muzulmán sofőr, a szerző egykori katonatársa, kínai üzletember, háborús nyerészkedő, maffiózó, pénzben dúskáló aranyműves, szerb kocsmáros, magát prostitúcióból eltartó okos egyetemista lány, vizslató magyar rendőrtiszt, akik között ő éppen olyan talpraesett, mint az általa fölöttébb kedvelt vadnyugati ponyva hősei. Hat novellát szentel a Pestre menekült férfinek, aki egy budai villában dekkol, ahol az a dolga, hogy ingyenkosztért és kvártélyért képeket fessen a „csak Fehérhajú Szabadkőművesnek" nevezett világhírű vegyészmérnöknek, s kiverje „házából a rosszindulatú embereket", de ír novellát a politikai viccek meséléséért viselt börtönbüntetésért, a délvidéki magyarok nemzetárulásáról, egy autórobbantásos leszámolásról, a pesti alvilág ügyeiről, az álságos balkáni testvériség leleplezéséről, fegyverkereskedelemről. Ugyanakkor az izgalmasan előadott, a szereplőket jól ábrázoló, a hátteret érzékletesen festő történetek résztvevőjeként alkalma nyílik arra is, hogy magánjellegű megjegyzéseket tegyen saját írói munkásságáról, így állhat történetei középpontjába, kerülhet szoros kapcsolatba a két alaptoposz: a háború és a művészet. Az előbbi az agresszió, az erőszak képében demonstrálódik, az utóbbit pedig az irodalom képviselőjeként a szerző testesíti meg. Nincs ebben semmi meglepő, mivel Gion hol fiktív írófigura mögé rejtőzve, hol éppen a maga személyében régebben is gyakorta szerepelt regényeiben, novelláiban. Hogy élete utolsó évtizedében ez szinte állandósult, hogy önmagáról beszél mint „a Vajdaságból Pestre került íróról, s arról, hogy milyennek tudta önmagát"14, hol már-már megmosolyogtató önhittel, hol önironikusan, annak valós oka az elfogadtatás igénye, vágya, ami érdekében, elsősorban interjúiban, olykor túlzásokba is esik. Ettől függetlenül azonban az életmű zárófejezete, melynek novellái motivika és szereplők tekintetében akár laza kompozíciókba is rendezhetők, bár tematika szempontjából jelentős változást hozott azzal, hogy több szereplője Gion régebbi életterét, világát idézi, számára lehetőséget nyújt arra, hogy ne kelljen elszakadnia attól a közegtől, melyben majd fél évszázadot élt, s amelytől nyilván nem akart és nem is tudott volna teljesen elszakadni. Némi gonoszkodással akár azt is mondhatnánk, hogy a háború, amely szülőföldjéről őt elűzte, lehetővé tette, hogy íróként onnan ne szakadjon el. Továbbra is 78
