Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Sümegi György: Gy. Szabó Béla Homokvilága körül

kihagyni. Vele s általa, az ő ábrázolatával válhat teljessé az Alföldnek, a két víz közének, a síkságnak is az orbis pictusa.

De vajon milyen volt a táj képe az első rajzolók, a legelső rajzfelvételek idején? Az Alföldet - legalábbis egyes művészettörténeti összefoglalók szerint1 - a reformkor képzőművészei fedezték föl, ráadásul az erdélyi, háromszéki Barabás Miklós festette legelőször a rónát2 gémeskúttal, itatóvályúval a kompozíció centrumában, a bal oldala vizes-sásos részén gólyapárral, jobbra pedig kanyargó, a horizontba belevesző, beleolvadó úttal. A horizontra (ami nagyjából a képmagasság alsó egyharmadánál kicsit magasabban) változatos felhőzettel borul a hatalmas levegő-ég. Az alföldi képek, az alföldi képtípus kialakulásának a forrásánál járunk, ha és amennyiben mindez a későbbiek során változik, az két irányban történik: alacsonyabb, a képmagasság egyharmadánál is keskenyebbre vont földsáv fölé még hatalmasabb (méretben is) ég borul, vagy a földsávon, az előtérben zajló események, látványok (épületek, tájrészletek, emberi tevékenység) a fontosabbak, s így azok részletezettebbek, magasabb horizont előtt. Barabás képformáját, vizuális alapképletét azután a 19-20. században sokan alkalmazták egyéni változatokban (Lotz Károly, Ligeti Antal stb.), Csontvárytól az alföldi festőkön (Koszta József, Nagy István, Tornyai János stb.) át máig.

Ha még korábbi időkre szeretnénk pillantani, érdemes Szabó Júliát idézni: „A történeti tájfestés /.../ fontos témája a szülőföld. A kopár, alig művelt hazai puszta mint a jobban megmozgató színhely már Széchenyi István naplójának 1814-es bejegyzésében feltűnt." És a helybéli tollforgatóknál, tehetjük hozzá, csak egyet, Gömöri Frigyest idézve közülük: „Szikra vidéke nyugatéjszaknak egy szakadatlan homoktenger, szaharai sivatag enyhítő források nélkül. Augusztusi hévnapban, ha gyalogsoros egyenes utat vesz magának a buczkákon keresztül s magát jó eleve itallal el nem látta, nyelve szomj miatt szájához ragad, epedő ajkai megrepedeznek, mert árnyatlan kopár útjában agyvelejét a nap lángsugara fúrja át, lábai alatt a homok ég, a tojás is megsülne felületén s nem talál szomját enyhítni egy ital vízre. /.../ Úgy itt, mint több vidékünkön a homok nagyszerű utazásokat tesz a kikelet sivító szeleinek iszonyú szárnyain. Nem jelölhetsz meg itt egy porhadó dombot ma, melyre holnap, korány hasadtával bizonyosan rátalálj. Fölkerekedik a szél parancsára, s magszakadozott sárga fellegdarabokban más helyre vándorol, képezni új homokemelvényeket oldalaiknál mély üregekkel, melyek azután az úgynevezett alföldi homokbuczkákat képezik. A kissé kiemeltebb homokmagasokat nálunk már hegynek nevezik." Az éjszaka utáni pirkadatban, a napfölkeltében megmutatkozó sajátos látványt is sorra veszi Gömöri: „Hajnal van. A napfólséges aranyja még nem ragyog, de az égboltozat /.../gyönyörű liliomszínben díszeleg, várván a világ éltető királyát, az örökké magas utazót.

Semmi nesz. Az élő világ hajnali álmát alussza még, csak a bölön huhhant néhányat mély basz- szusával vizek mélyibe, hogy órányi távolból magához kiáltsa szeretett rokonait, csak a villás fócske csevegi fohászát terem tőjéhez villám-szárnysuhogásai között, csak a vadkacsa pár hápog föl olykor nádasok sűrűjéből. Balról /.../ pusztabíró uram lakása. A messze távolban számos mezei lak. /.../ A tiszapartig /.../ mocsáros nádasokon keresztül halász csajkák segítségével juthat az ember.

Ámde a nap kibontakozék már éji sötétjéből /.../ Fejlődik a láthatár. Félkörbe tekintve többfalvat látunk egy sorban Tiszánk kanyarulatán."

Gömöri Frigyes érzékletes, bizonyosan átélésen alapuló leírása mellé sok hasonlót idézhetnénk: utazóktól, tájleíróktól, íróktól, költőktől. Ám ha a szülőföld képi megfogalmazásának a legelső példáit keressük, akkor a céhek világában kell kutakodnunk. Ugyanis a szabaduló- vagy mesterlevelek fölső részében a céh székhely városának a

1 Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Bp., 125-127.

2 Naplemente az Alfáidon, 1936 (Magyar Nemzeti Galéria), Pusztai táj (Alföldi táj gémeskúttal), 1838 (Janus Pannonius Múzeum, Pécs), Juhász a pusztán, 1845 (Magyar Nemzeti Galéria).

105