Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"

oly sok ezer esztendő igazolja, amelyek - mint tudod - nem voltak kíméletesek. És akkor el kell, hogy fogadjad - íme, én elfogadom - a mészárlás és a béke eme váltakozását, amely a zsidó élet ritmusa." A sors elfogadása „nem dezertálás az életből, hanem ellenkezőleg, visszalépés a biológiába, annak tudatával, hogy az élet az egyéni halálok ellenére folytatódik".

Sebastian Naplójában már nem is találunk metafizikai okfejtéseket. A '30-as évek derekától gettó szorítású világba került, a gazdag zsidók társaságát is nehezen viselte, és mélyen megalázó volt számára, hogy a cionista Zissutól kellett kölcsönkérnie. Közben már rendszeresen tartotta jóm kippur alkalmával a böjtöt, eljárt a zsinagógába, hogy „meghallgassam a szofárt", azt, ahogy a kos szarvába fújva tudatták a böjt végét. „Valamiféle közöny. Mennyire meghatóbb volt ez hajdan, Brailán" - a szülővárosában, gyermekkorában, mint most 1941-ben. 1942-ben ugyancsak „böjt - és kísérlet a hitre és a reményre”. Az 1943-as jón kippur: „Nem is próbálok rendet teremteni »judaizmusomban«. Böjtöltem. Este a templomban voltam, hogy meghallgassam a szofárt. Valakinek a válla fölött megpróbáltam kibetűzni az utolsó »miatyánk«-ot. /Miért? Hiszek? Hinni akarok? / Nem. Még ezt sem. De talán ennyi összefüggéstelen cselekedetben benne van a melegség, a csend utáni szükséglet.”

A Sebastian-naplóról írt megnyilatkozások többsége alapvetően pozitív. Olvasói közül sokan ebből értesültek, hogy mit jelentett zsidónak lenni az 1930-40-es háborús években. Miután Mircea Cärtärescu arról vallott a maga naplójában, hogy nem lehet Sebastiant nem szeretni, az egyik régi Sebastian-tisztelő kifakadt a Sebastian-napló ilyetén való „melodramatizálása" ellen: „...világos volt előttem, hogy [ezen napló szerzője] egyértelműen egoista is, kifejezetten sznob, aki képtelen volt arra, hogy bármelyik tanítványáról akár egy együttérzésről tanúskodó sort vessen papírra, viszont mint kispolgárt elkápráztatták a »mandarinok«, a kor szellemi arisztokráciája Camiltól Eliadéig." Csakhogy ki nem sznob a mai világban? A sznobizmus megnyilvánulása a „komparatív illetlenség" (comparative indecency), vagy a „komparatív trivializálás" (comparative trivialization) is. Éspedig az, hogy akadtak, akik saját kommunizmus alatti meghurcoltatásaikat és viszontagságaikat a naplóíró Sebastian meghurcoltatásaival állították párhuzamba. Aztán egymás között össze is vesztek. A Sebastian mon frére (G. Liiceanu) című esszé ellen többen is tiltakoztak, például Paul Goma Párizsból kiáltva fel: „Sebastian mon frére. Csak így? Csak így. A Dámbovita kikötőiben minden lehetséges." És aztán elmerült a „Cloaca Valachica" leírásában, és ezzel kielégítette önnön lelki szükségleteit, mert végül is saját sérelmeit ecsetelte. A testvérkedést kiegészíti a kompenzáló retrospektív mártirológia. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kommunista totalitárius tapasztalatok fokozták a Sebastian és naplója iránti empátiát. Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat a denunciálás és glorifikálás pólusai között. Akadt, akiben (A. George) a napló inkább ellenérzéseket is kiváltott, és ebben az esetben Sebastian elismerése mellé becsúszik a minősítés: „luxustermék", aki aztán „minden csodálójának sajnálatára (...) Päträ§canut követte", „naiv módon örült a szovjetek bevonulásának", mert közben „az ember [mármint Sebastian] megváltoztatta a partitúrát". A minősítés fő forrása az ugyancsak zsidó író, Felix Aderca, aki még 1945 decemberében megörökítette barátja két frenetikus kitörését, és ezeket lépten-nyomon idézik is. Aderca szerint Sebastian nem tudott elszakadni „morális gyilkosától", Naétól, még akkor sem, amikor így fakadt ki: „Öt percre, érted? Öt percre (mondta nekem) szeretnék én is huligán lenni, hogy Gazdának [azaz: diktátornak] érezzem magam! Nietzschei öröm lehet. .."A második kitörésre 1944. augusztus 23-a után került sor, amikor Adercánál irodalmi felolvasást tartottak, és berontott Sebastian, majd kitört: „Az utcán tombol a forradalom, és itt irodalommal foglalkoznak..." Mire az emlékező megnyugtatta: „Az irodalom, ha eredeti, kedves Sebastian, akkor az is forradalom!" Aderca aztán egész jó karriert futott be, eljutva a marxizmushoz, így elfelejtették, hogy korábban a Hitlerhez való igazodást tartotta célszerű89