Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"

részvétet tanúsít. Ez a tipológia alapvetően arra szolgál, hogy jelezze: a regényhős nem az ő útjukat járja. Sebastianra is jellemző, és elmondható róla az, amit Rebreanuval készített interjújában a regényírásról mondott: „Nagyon komplex kémia, és mindig nehéz megtudni, hogy egy irodalmi műben hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fantázia." És bár valóságos élő alakokra ismerhetünk, az író mindig tiltakozott az ellen, hogy regényének Nae Ionescun kívül lett volna valóságos prototípusa. Egyik íróbarátjának a kérdésére, hogy nem vette-e észre, könyveiben „az irodalomkritikus a regényíró nyakát szorongatja", így válaszolt: „Adott pillanattól kezdve hőseim maguktól mozognak, olyan életet élnek, amely belőlük fakad. Én nézője maradok annak a saját törvényei szerint kibontakozó történetnek, amely tudatom színterén zajlik." Antiszemita barátai a legriasztóbbak. A kartéziánus főépítőmester, akinek első érve a zsidók ellen az, hogy sokan vannak: 1,8 millió, és más lenne a helyzet, ha pár száz ezerrel kevesebben lennének, az ellenvetésre, hogy egy millióval kevesebb a létszámuk, a válasza: „Nem vagyok antiszemita. [...] De román vagyok. És ebben a minőségben minden, ami ellenem szegül, veszélyes. Van irritáló zsidó szellem. Védekeznem kell ellene. A sajtóban, a pénzügyekben, a hadseregben mindenütt érzem a nyomásukat. Ha a mi állami szervezetünk erősebb lenne, nem nagyon érdekelne. De nem az. Bűnös, megrontható és gyenge. És ezért harcolnom kell a bomlás ágensei ellen." Ennek a fiktív kinyilatkoztatásnak valóságfedezete az, hogy évekkel később, 1936-ban Camil Petrescu megmondta Sebastiannak, hogy a zsidók a felelősek az antiszemita atrocitásokért, „mert nagyon sokan vannak", és olyasmibe is beleütik az orrukat, amibe nem kéne, és nagyon nacionalisták, majd a kérdésre, hogy a zsidók kommunisták-e vagy nacionalisták, válasza: „Ej ha, tudod-e, hogy tetszel nekem? Egymás között vagyunk kedvesem, és csodálkozom, hogy ilyen kérdéseket teszel fel. A kommunizmus vajon nem más, mint a zsidók imperializmusa?" (A kommentár: „Camil Petrescu beszél így. Camil Petrescu, Románia egyik legszebb elméje. Camil Petrescu, Románia egyik legfinomabban érző embere. Hogyan élhetne is meg valaha Románia egy forradalmat? ") Márpedig a regénybeli másik antiszemita már a forradalom extázisában élt, viszont számára a pogrom csak alkalom és lehetőség az átfogó nemzeti forradalomra. Ugyancsak 1936-ban jelent meg Cioran Románia színeváltozása, amelyben hasonló gondolatok is felbukkannak, ki is hagyatta ezt a fejezetet - mint valami ifjúkori ostobaságot - műve 1990-es újrakiadásából. Sebastian is elhatárolta magát saját regényétől. 1941 nyarán miután elolvasta Tolsztoj Háború és békéjét, kifakadt: „Aki meg akarja írni a mi időnk történetét, annak legalább 10, 20 talán 30 évet kell várnia, miután lezárult a dráma. Milyen nevetséges volt az a törekvésem, hogy a Kétezer év óta krónikája legyen azoknak a drámáknak, amelyek még csak akkor kezdődtek. Talán ifjúságom érvényes mentség lehet? Megengedi-e az élet, hogy majd később revánsot vegyek?"

A regény előszava miatt érezhette elsősorban a reváns szükségét. Erre az előszóra 1931- ben kérte fel Nae Ionescut, aki bátorította műve megírására és természetesen elvállalta. 1934-ben már útjaik elváltak, de Sebastian úgy érezte, hogy az akkor üldözött Professzortól elfordulni nem volna becsületes. Ez pedig egy-két nap alatt megfuttatta ceruzáját, és a könyv ezzel az előszóval lett botránykő. Sebastian ki is kötötte, hogy ezzel az előszóval többet nem jelenhet meg a műve. A professzor ítélete: a zsidók örök szenvedésre vannak ítélve: „]uda szenved, mert nemzette Krisztust, látta, és nem hitt benne, és ez nem is lett volna olyan súlyos. De látták mások - mi. Juda szenved - azért, mert Juda." És megtörtént az, ami a regényben: a főhős, amikor ki akarják zárni zsidósága miatt az előadásokról, a Professzor védelmét kéri, mire ez csak annyit vetett oda neki: „Mit akarsz, mit csináljak?" És szó nélkül távozott. Most pedig az előszóban a valóságos Professzor a regénybeli hősnek, akit Hechterként szólít meg, tehát Sebastian eredeti nevén, így nyilatkozik, méghozzá eszmefuttatása legvégén: „losef Hechter, te beteg vagy. Alkatilag vagy beteg, mert csak szenved87