Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor

Imre az egyetlen - nem történészként, hanem regényíróként és esszéistaként —, aki kifejti, hogy a holokausztból lehet kultúrát csinálni. Hozzátenném, hogy a holokausztból lehetne történetírói kultúrát is csinálni.- A holokauszttal kapcsolatos történeti megközelítésekkel kapcsolatban azt is hangsúlyozza könyvében, hogy egyáltalán nem, vagy csak alig kapnak hangot az áldozatok, saját egyéni történetükkel így nem járulhatnak hozzá a nagy történet elmondásához, helyette sokkal inkább az elkövetők perspektívája érvényesül, forrásként pedig a politikai élet dokumentumai, valamint a bírósági akták szolgálnak. Ez a törekvés jut érvényre a hazai mainstream-történetírásban is. Mivel magyarázható mindez, vagyis az, hogy hiányzik az áldozatok oldaláról elbeszélt holokauszttörténet?- Ez hihetetlenül fontos kérdés. Elsősorban azért, mert az utóbbi évtizedekben olyan áramlatok jelentek meg a történetírásban, amelyek nagy hangsúlyt fektetnek a történelem alulnézetből történő szemlélésére. Minden történet látószögekből van elbeszélve, a kérdés csupán az, hogy kinek a nézőpontját helyezzük előtérbe. A történész empirikus tudományt művel, vagyis a rendelkezésére álló nyomokból von le következtetéseket. De ki hagy nyomokat? Rendszerint nem az áldozat. Róluk is vannak persze adatok, de többnyire nem tőlük származnak, ők általában tárgyai, nem pedig alanyai az eseményeknek, különösen a dokumentált eseményeknek. A dokumentáció azonban a hatalom privilégiuma, ő gyártja az aktákat, az ő hangja érvényesül bennük. Ezért a történész ennek az egyoldalú képnek a kiszolgáltatottja, azt kutatja a múltban, amit a hatalom felől tudni lehet róla. Másrészt a történész - eredendő szituáltságából következően - maga is a fenti világgal áll közvetlenebb kapcsolatban. A holokausztkutatás alapvetően ugyancsak elkövetőcentrikus. Teljesen érthetően, hiszen a használható dokumentumokat a náci állam és hadigépezet állította elő. Mindaz, amit a tömeggyilkosságról tudunk, főként a parancsokból és a végrehajtásról szóló jelentésekből származik. De hol van az, aki átélte? Legtöbb esetben megsemmisült. A túlélők pedig ritkán szólalnak meg, a traumatikus élmény birtokában akkor is meglehetősen későn. A történész általában nem is kíváncsi rájuk, sok esetben el sem fogadja, amit mondanak. Az áldozatok nézőpontjából ugyanis nehéz egy történetet úgy elmondani, ahogy a történészek történelme megkívánja, mert az áldozat továbbra is az események hatása alatt áll, nem látja át azok összefüggéseit, nem képes rájuk racionális magyarázatot adni. A történészek általában csak akkor fordulnak az áldozatokhoz, ha igazolni kívánják az általuk konstruált elbeszélés hitelességét. Pedig ha tényleg az áldozatok tapasztalatára vagyunk kíváncsiak, akkor teljesen érdektelen, hogy visszaemlékezésük a történészi tények szempontjából helytálló vagy sem. Vannak olyan törekvések, mint a mentalitástörténetek különféle változatai, amelyek kifejezetten a hétköznapokkal, az átlagemberekkel, az elnyomottakkal, a kirekesztettekkel foglalkoznak, azokkal az alullévőkkel, akiknek az emlékezete nemigen kap hangot a forrásokban. Ha tehát a történész fordít egyet a lencsén, és valóban arra kíváncsi, hogy mi történt ott és akkor, abban az esetben három oldal tapasztalatára kell támaszkodnia, az elkövetőkére, az áldozatokéra és a megfigyelőkére. Vannak olyan újabb munkák, így elsősorban Saul Friedländer utolsó munkája, amelyek már ennek megfelelően közelítenek történészi eszközökkel a holokauszthoz.

10