Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Sipos Lajos: "...az eltűnt egész (és rész) nyomában..." Olasz Sándor: Magány és társaság között. Tanulmányok, kritikák

A Magány és társaság között alcíme tanulmányokat és kritikákat ígér. Az első - feszes meghatározás szerint - olyan értelmező írásmű, melyben a szerző valamilyen gondolatmenetet fejt ki, ezt ütközteti a tárgyban volt korábbi eszmefuttatásokkal, új érveket sorakoztat, jelzi a gondolati elágazásokat, az eszme- és műfajtörténeti párhuzamokat és ellentéteket, kapcsolatot keres és talál az adott szerző, a korszak és az irodalmi múlt, valamint a tárgyalásra kiemelt alkotás között. Előfordulhat az is, hogy - a szöveginterpretációs eljárások torlódása idején, ami nálunk az 1970-es években volt megtapasztalható - az értelmező új fogalomrendszerrel szembesíti az irodalmi művet, s az új megközelítés az adott szöveg más vonatkozásait emeli ki.

A második szó, a kritika közkeletű értelmezése nyilvánvaló. Ha eredeti szépirodalmi alkotásról van szó, akkor a szerző megpróbálja megfogalmazni a szöveg homlokzati részét és az alkotás mélyszerkezetét, motivikus rendszerét, metaforikus horizontját, ontológiai státusát, a nyelvi-gondolati jellegzetességeket.

Olasz Sándor írásai azonban a szavak eredeti jelentései szerint sem nem tanulmányok, sem nem kritikák. Sokkal inkább nagy távlatú argumentált esszék, akár van érvelő-ellenőrzést felkínáló jegyzetapparátusuk, mint az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, a huszadik századi regénytörténet egy szeletét összefoglaló áttekintés és a Grezsa Ferencről szóló írások esetében, akár nincs, mint a Németh László Vásárhely-mítosza, Juhász Ferenc legújabb verseit értelmező Homéroszi pajzzsal a halál ellen című munkája. De argumentált esszék a kritikái is. A Finomkodó kínokról - félhangon. Zalán Tibor: Könyörgés félhangon című írása például egyszerre „estampe", azaz a választott könyv lenyomatértelmezése, „essai", tehát kísérlet az értekezés és a szépirodalmi szövegalkotás lehetőségeinek határán, Olasz Sándor diszkrét vallomása az irodalomról, a világról és magáról, ugyanakkor tárgyias, egzakt, érvelő szöveg is. Zalán Tibor kötete ürügyén például taglalja az empirikus és a lírai személyesség lehetőségeit, az „én" megszüntetésének avantgárd gesztusát, posztmodem szétírását, osztódását, az új évezred elején a koherens személyiség lehetőségének korlátáit, értelmezte a stílus-, a ritmus-, a strófaépítés-imitáció formáit, a rájátszást, az átvételt, a szövegek közti párbeszédet, a József Attila-i helyek „átderengésé"-t, a játékos átírásokat, a pastiche-t mint a szövegteremtés különleges módját. Itt Olasz Sándor a köznyelvben meghonosodott, József Attilától ismert szószerkezetekből indult ki, szavakba foglalta a kulturális emlékezet természetrajzát, messzemenő következtetéseket vont le abból, hogy nem a Fiatal életek indulóját, hanem a Szabad ötletek jegyzékét, az Ős patkány terjeszt kórt, az íme hát megleltem hazámat író költő szó- és gondolatanyaga inspirálta inkább a ma élő utódot. Az írás ebben az esetben is, a többiben is nem egyetlen könyvről beszél, hiszen nem csak a címbe emelt műről esik szó, nem tanulmány, mert nem ütköztet nézeteket, nem esszé, hiszen egzakt, s a szöveg nem lép át a szépirodalmi beszédmódba.

A Magány és társaság között argumentált esszéi mögött, abban a bizonyos hivatkozási zónában, benne van a világ- és a magyar irodalom jelentős részének átlényegített ismerete. A Babits-esszékről készített kritikában felidézi például Dantét, Sándor Iván 1998-ban megjelent regényét, Defoe-t, Poszler György interpretációját az irodalom-folyamat jellemzőiről, Halász Gábor, Németh G. Béla, Szent Ágoston, Weöres Sándor gondolatait a költészet lehetőségéről, Bergson értékcsökkenését a mai filozófusok szemében, Balassitól Kassákig a könyv írásaiban megidézett szerzőket. Nagy Gáspár Sírfelirat című kötetéről írt kritikájában a „halálszéli sorshelyzet" értelmezésébe bevonja Babits meditációját az életről és a nem-életről, az Emlékezés gyermeteg telekre című vers tanúságát, Kosztolányi emlékét, aki szerint egyetlen fontos dolog a halállal való szembenézés, József Attila létlíráját, Illyés, Nagy László, Kormos István inspirációját, a gyászmise liturgiáját. Ebben a gondolati hálóban értelmeződik a kötet vezérszólama. Az elemzésben megjelennek a legfontosabbnak tekintett alkotások, de ott vannak a korábbi évekből azok a művek is, amelyek azt jelezték, hogy a költőt „már régóta és folyamatosan izgatta az a bizonyos másik birodalom", a léten túli lét, a „végső nagy utazás". A Félig vakon írt levél ]. A.-nak és a Te Istenre bíztad... ugyanakkor kijelöli azt a poétikai kört is, melyben Olasz Sándor szerint Kosztolányitól, József Attilától, Babitstól eltérő versszerkezetben jelennek meg ezek a gondolatok. A Sírfelirat című kötetnek ezt a szólamát Nagy Gáspár gyors halála erősítette föl Olasz Sándor kritika-esszéjében. Az elemzésben azonban jelen vannak a gyűjtemény egyéb szólamai is: 1956 emléke, a Fénylő arc és tükörképek, az Októberi stációk - keserű töredékek, s egy szótag asszociáció okán az Öröknyár: elmúltam kilencéves is; a barátokat búcsúztató-köszöntő versek, a „litá108