Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Egressy Zoltán: Szaggatott vonal

általában az szokott lenni, ezúttal is örömömre szolgál az eleven, gazdag, életteli atmoszféra.

Tart még a nagy boldogság, a szőke és a vörös, Emese és Tímea öleli egymást, aztán már nem, de a kezük mintegy véletlenül egymás derekán marad, jól néznek ki, két egészséges, szép, fiatal lány, minden apró részletükben kifogástalanok, tudják magukról és egymásról is, mosollyal ünnepük a szépségüket, szívesen elnézném őket sokáig, és még fantáziadús gondolataim sem támadnának közben, egyszerűen gyönyörködöm bennük, az egyik bizonyos szempontból az enyém, ha lehet ilyet mondani, kacarásznak, szerintem most beszélik meg még egyszer a délutánt, a vibrátorküldést, a Vidámparkot, engem, mindkettőnek lehet mesél- nivalója, szerintem a szőkével is sok érdekesség történt legutóbbi telefonbeszélgetésük óta.

Kezet fogok Molekulával, van valami pofátlanul kihívó már a vigyorgásában is, ujjatlan pólóban rázza hosszan, kicsit túl határozottan a kezemet, a csuklójától felfelé mindenhol tele van tetoválással a karja, jobban, mint szerelemmel a város, szabadon látható testrészre tényleg nem férne már rá John Lennon sehová, bár ezt az öt évvel ezelőtti problémáját lehet, hogy megoldotta azóta valahogy, lehetnek üres, intim részei, a tenyere is szabad terület egyelőre, ha oda tetetné, Lennonnal adhatna pofont, amikor úgy alakul a helyzet. Újságolom neki, hogy láttam délután az utcán, csodálkozik, ő nem vett észre, közvetlenül azelőtt parkolhatott le, képzeljem, BMW ötöse van, nem kérdezem, miből, viszont összerakom a mozaikokat, akkor hát ő az, aki csak szexeim akar Emesével, nyilván fog is még ma, bár alakulhatott volna másképpen is a szőke estéje, ebbe inkább nem avatom be Molekulát, az autót a Szív utcánál hagyta, ott alszik, ott alszik majd el ő is, amikor lefordul a barátnőjéről.

A legközelebbi sarokba húzódunk be, mert nagy a lökdösődés, a szőke felém sandít, semleges, semmitmondó tekintettel néz, van benne némi lenézés, kár, biccentek felé, rólam konzultálhat a vörössel, Molekula éppen Camparit rendel neki, magának meg bort, nem veszi észre, hogy a barátnője és én nem mutatkozunk be egymásnak, lehet persze, hogy tud mindent. Érdeklődik a munkámról és a robogómról, jobban ért a márkákhoz, mint én, engem ez futár létemre nemigen érdekel, aztán mesél a saját dolgairól, elmond egy frappánsnak szánt, meglepően unalmas villanyszerelős történetet, szidja a kollégáit és a világot, de mindezt röhögve teszi, nincs neki nagy baja az élettel, megbékélhetett már azzal, hogy nem lett zenész. Neki tényleg annak kellett volna lennie, inkább, mint nekem, tehetségesebb volt nálam, mindenféle vonós hangszeren játszott, valami zavaros családi ügy miatt kanyarodott másfelé az élete, azt nem tudom, a sok verekedés és börtön is összefügg-e ezzel, talán zenészként sem lenne büntetlen előéletű. Megint az jut eszembe, ami szokott a régebbi találkozásainkkor: hogy lehet egy ekkora emberbe belekötni, hogy jut eszébe bárkinek is, biztos bukás, Molekula majdnem kétméteres, és nemcsak az erő látszik rajta, hanem az is, hogy gyorsan üt, nem tipikus konfliktuskerülő ember. Látványos belekötést a saját szemeimmel konkrétan soha nem láttam, az illetőre nézve súlyos következményeket annál többször, kiérkező rendőröket, Molekulát bilincsben, általában olyankor is vigyorgott.

22