Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Szuromi Pál: Árnyéklények: Diószegi Balázs művészete és albuma

is igényesen, szakszerűen befogja. Kiderül például: az alkotó kontrasztos, heraldikus és expresszív előadása ugyanúgy rokonságban áll az ősi kultúrák vizuális jelbeszédével, mint a népművészet stilizáló egyszerűségével. Nem is szólva a gyermekrajzok őszinte, kötetlen metódusáról. Egészében pedig egy mesés, mitikus képi balladaszövevényről kell tudomást vennünk, ahonnan a kedélyesebb, derűsebb betétek sem hiányoznak.

Kár lenne azonban azt gondolnunk: Diószegi Balázs figurális érdeklődése pusztán csak a kétkezi halandókra, a kunsági parasztokra irányult. Dehogy. Jóllehet ez jelentette számára az alapvető, sorsszerű és időtlennek látszó témakört, csak az ő szenvedélyes, nyugtalan pályája rendszerint több vágányon haladt. Ami annyit tett: neki a kisvárosi jellegű, paraszti-polgári természetű figurák és életképek is többször szemet szúrtak. Megfestette hát a szivaros, nyakkendős, közismert Sevcsik urat, vagy a kuncsaftokra váró, türelmes Csanta fiákerest, nem beszélve a kávéházban ücsörgő nagy kalapos hölgyekről és szemüveges urakról. Most is ráismerünk a monumentális, tömör láttatásra, a komor kontúrokra, ezúttal mégis egy talányosabb, derűsebb és vészjóslóbb emberi világba csöppentünk. Ahol pont a kimódoltabb öltözetek, a sötét okulárék és az érzéketlen fejformák válnak csak-csak kétségessé. Nekem valamelyest Farkas István szorongó festői látleleteit idézik ezek az alkotások.

Ha megfontoljuk: jókora szellemi vehemencia kellett ahhoz, hogy a korosodó, érett Diószegi Balázs egész a mitikus, árnyék- és kísértetszerű emberképig eljusson festészetében. Lehet ugyan, többé-kevésbé józan, reális és felismerhető motívumokra hivatkozik, ám neki ilyenképp is a dolgok távlatos, szimbolikus kisugárzása a lényeges. Tudvalevő például: az ősi nyomhagyások, nyomkeresések között az árnyékvetések roppant tanulságosak. Bennük a mindenható idő és a képzőművészeti ábrázolás szellemi természete is mágikusan jelen van. Nem véletlen így, hogy a Száz év múlva című időskori önarcképén ragyogóan sugárzó napraforgók és károgó fekete varjak közt ábrázolja munkálkodó önmagát. Igaz, háttal ül nekünk, mint valami robusztus, állhatatos festői ámyékkép. Az előtte készülő festményről viszont egy sárgás, fehérlő és szomorkás önportré tekint ránk. Mintha a művész voltaképp meditálna, búcsúzkodna tőlünk. S mintha valami olyasféle szellemi útravalót kínálna, hogy végül is ne csüggedjünk, mivel:

„...az egyben is más van, ezer a lépte:

mindenkit megsokszoroz a szenvedése."

(Báthori Csaba: Ha nem talállak)

95