Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Egressy Zoltán: Szaggatott vonal

engedtél, nem erőszakoskodtál, jó érzékkel úgy alakítottad a beszélgetést, hogy győztesnek érezhessem magam, így aztán boldogan szorítottam a kezedet az utcán, gyalogoltunk egymás mellett a híd felé, de ezzel még nem voltam elégedett, kiharcoltam, hogy húzz hazáig, nem érdekelt, mennyire vagy fáradt.

Beleegyeztél ebbe is, aznap semmin nem vitatkoztál velem, ráültem a szánkóra és húztál, éppúgy, ahogy elképzeltem, semmihez sem hasonlítható puha hangon suhant alattam a két léc, tátottám a számat a gyönyörűségtől, te meg azért, mert levegőért kapkodtál, dőlt ki a fehérség a szánkon, ahogy kileheltük a levegőt, főleg te füstöltél, lihegtél az erőfeszítéstől, és tele volt hóval minden, mint egy mesekönyvben, olyanok voltunk, mintha egy téli, kék-fehér mese eleven illusztrációi lennénk. Áthúztál a hídon, nem szálltam volna le semmi pénzért egy pillanatra se, nem is kértél ilyesmire, nem cseréltem volna senkivel, nekem volt akkor a legjobb a világon.

Nem laktunk anyával sokkal messzebb, mint ahol most élek, ez volt a környékem akkor is, ugyanaz, mint most, neked viszont nem, ez idegenné tett téged a szememben kissé, ami a kerületünk határain túl esett, az nekem ismeretlen vidék volt távoli, furcsa, másféle emberekkel, de azon a napon valahogy ez sem volt érvényes, minden más fénytörést kapott, az volt az érzésem, mintha együtt élnénk, közben meg örültem annak, hogy nem így van, akkor nem lenne ilyen szép a nap, hálát adtam a sorsnak, amiért ennyire boldog lehetek, máshogy volna, ha mindennap találkoznánk, együtt ébrednénk és feküdnénk le, így viszont ünnepnap egy sima szánkózás, tökéletesen rendeztétek be az életeteket, milyen jó, hogy nem maradtatok együtt anyával.

Teljes volt a harmónia köztünk, erre neked is emlékezned kell, mentünk a lakás felé, izgultam, bejössz-e vajon meginni egy kávét, vagy csak egyszerűen visszaadsz anyának, ahogy szoktál, elhagytuk a hidat, Pesten jártunk már, amikor eszembe jutott valami, ebből lett a baj. Ahogy húztál, a kezemet leraktam a földre, titokban gyúrtam egy hógolyót, és amikor már majdnem visszaértünk, amikor leszálltam végre, megengedtem magamnak egy viccecskét, betettem a zsebedbe a hógolyót. Nem vetted észre, kuncogtam magamban, vártam, hogy benyúlj valamiért, és megtapogasd, aztán nevess és adj egy puszit, de nem tetted, ezért egy idő után megkérdeztem, nincs-e valami nálad, nézd csak meg a zsebedet, csodálkozva benyúltál, vártam, hogy felnevetsz, váratlanul lettél ideges, mint kiderült, papírpénz volt a zsebedben, eláztatta a hógolyó, vagy azt hitted, eláztatta, megfeszültek az izmok az arcodon, hirtelen pofon vágtál, a semmiből jött a mozdulat, nagyot csattant az arcomon, csak álltam döbbenten, a mosolygó kisfiádat pofon vágtad és azt mondtad neki, ebből a pénzből mentünk volna el vacsorázni, ezt a meglepetést szántad még arra az estére, ma sem tudom, beleértetted-e a többes számba anyát, talán az ő elhívása is tervbe volt véve a fejedben, és akkor bármi megtörténhetett volna, én hiúsítottam meg, én tettem tönkre mindent azzal a hógolyóval, eláztattam a pénzedet, amiből a vacsorát fizetted volna, étterembe mentünk volna hármasban, én akadályoztam meg, hogy újra együtt legyetek, hogy hárman együtt legyünk.

Először csak az igazságtalanság fáj az embernek, a lelkiismeret-furdalás valamivel később jön, nem sokkal, de később, többet nem beszéltünk aznap, mire a

20