Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Kántor Lajos: A szégyen éveiből
rendezői álmok kipróbálását egyáltalán megkísérelni Bukarestben - vagy Budapesten, megtartva itteni illetékességét - egyelőre semmi remény, rábeszélésemre, korábbi ambícióival összhangban, megpróbálja hát ezt a kerülő utat, amely lehetővé tenné majd a posztuniverzális továbbtanulást; Erzsiké pedig érettségiztet románból az iskolájában, ahonnan a tanügy természetesen nem engedi át magyar iskolába, azaz tagozatra, de így is egyre inkább háborgatja őket, hogy van még működő román szakos, akinek magyar az anyanyelve; a Székelyföldön már kicserélték az ilyeneket, Kolozsvárt vannak még ketten-hárman). Látod, egy ilyen szimpla családi tájékoztatás is mennyi gondolatot takar („természetesen" István is románul tanulja az orvostudományt meg a hozzá nélkülözhetetlen filozófiát - a lehetőségekhez képest elég jó eredménnyel, bár néha, például filozófiavizsgán, a román kifejezések nem jutnak eszébe, a testrészek magyar nevét pedig részben ezután kell megtanulnia). Az éjszaka, a VB-negyeddöntők alatt nem töprengtem ilyen bagatell dolgokon - sajnálhattam a brazilokat, akik igazán megérdemelték volna, főként első félidei játékuk alapján, hogy továbbjussanak. Korábban persze a dánokat, még korábban magunkat sajnáltam - magunkat még jobban, mint titeket. Te igazán tudod, hogy egy olyan kudarcsorozat itt mit jelent, és mit jelentett volna (bizalomban és önbizalomban - bármilyen nevetségesen hangozzék is) a siker legalább labdarúgásban (különösen a BEK-döntő után...). No de hagyjuk a futballt, van annál tartósabban is fájó dolog elég. Nem tudom, eljutott-e már hozzátok az áprilisi Korunk (ahogy hallom, már valamelyik előző - talán a januári? - kiváltotta a nem is meglepő sajtóvisszhangot egyik vidéki, szegedi vagy pécsi napilapban: „megjelent a Korunk magyarellenes száma"...) Az engem személyesen is nagyon megviselő hercehurca és végül a most látható formában való szereplésem az évfordulós számban hasonló fogadtatásra számíthat, a körülményeket figyelmen kívül hagyok körében. Persze tudom, az írás marad, a körülmények elfelejtetnek - ezért tértem nehezen magamhoz, jóllehet egy kicsike illúzióm volt azért, hogy az én szövegem, még megcsonkított formájában is, de legalább a zárópasszussal (Buzura-idézettel), elkülönül kissé. Hamar megkaptam a kiábrándító választ, itt nálunk Sinkó (JT) írt egy ismertetést a lapról, és ebben a lehető legegyértelműbben tájékoztatta az Igazság olvasóit felőlem... Nem vártam tőle, bevallottan szadizmusát élte ki benne, föltehetőleg régi (vélt?) sérelmeiért fizetett vissza a kritikusnak. Az adok-kapok tehát így is kamatozik. Arra mindenesetre jó volt ez az ügy, hogy eldöntsem: az első ilyen jellegű kompromisszum a részemről egyben az utolsó is volt. Mert végül is mit váltottam meg vele? A Korunkat aligha, sőt biztosan nem. Családomat? Magamat? Talán a Szisz-emlékkönyv három hónapos várakoztatás utáni jóváhagyása összefügg ezzel (szerkesztői személyemet kifogásolták mostanáig), de már a Korunk júniusi színházi számát (amely eredetileg áprüisban lett volna) nem mentesíti, s nem utolsósorban az én tanulmányomat (A színház élete) kifogásolják meg a Csép írását a katarzisról, anélkül, hogy érvelnének, konkrét igényeket fogalmaznának; hiába voltam a lehető legkörültekintőbb, okosan (?) egyensúlyozó - képzelődés, a magam szerepének eltúlzása nélkül állíthatom, hogy a név ellen van a „Sándoroknak" kifogásuk. Bár az az állat Pezderka közli a határozat értékű véleményt, nyilván ott van mögötte Koppándi. Mindez súlyosbítva Rácz Győzővel, akit ugyan szintén érint ez a fajta ellenőrzés-irányítás, de aki befelé mindig megmagyarázza a dolgokat, és totemállat-módra nem engedi kimondani közvetlen irányítóinak nevét sem, állati félelmében, sokszor más elviselhetetlen. Holnap lesz egy hete, hogy ismét rettenetesen összementünk egy szerkesztőségi megbeszélésen; szent főszerkesztői haragját az váltotta ki, hogy azt mertem mondani: ez a szar A Hét is jobb már a Korunknál, noha ugyanazok adják ki és előolvassák; aztán ő jött azzal, hogy a Korunk Galériát tulajdonképpen én sodortam veszélybe, mert hiába tanácsolja régóta, hogy írjam le a megnyitó-szövegeimet, én továbbra is dadogok, és mindenféle becsúszik 71
