Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Szabó József: Reflektorfényben Az ember tragédiája

Kepler a megcsalt, megalázott Madách Imrévé, Borbála pedig a hűtlen és végzetes sorsú Fráter Erzsébetté lényegült át. Borbála-Fráter Erzsébet előadásunkban Madách Imre előtt hullt térdre. (A jelenet annál szívbe markolóbb volt a váradi színházban, mert Madách családi tragédiájának szálai Váradra vezettek. A bemutató előadáson a Fráter család leszármazottjai is jelen voltak. A szünetben Fráter tanárnő szeméből kibuggyant egy könnycsepp, amikor szótlanul megszorította a kezem.)

Szünet után a londoni képben a madáchi gondolat érzékletes kifejezésére tudatos stílusváltást alkalmaztam. Londonban fordul a kocka a világtörténelemben. Ameddig Ádám történelemformáló hős volt - Fáraó, Miltiádész, Sergiolus, Tankréd, Kepler és Danton a Nép nem léphetett fel a történelem dobogójára. A kapitalizmus áldemokratikus rendjében azonban az emberáradat elöntötte a világot, és kiszorította a két névtelen idegent - Ádámot és Lucifert - a lét központjából. Minden-minden visszájára fordult, mint a Paradicsomból való kiűzetés demitizált bábelőadása, amelyet csak hátulról láthatott a színházi közönség. A társadalmi panoráma rikítóbbá, cifrábbá vált. A londoni szín - a 19. század vége - tulajdonképpen Madách kora. A játék némi realista, hétköznapi, groteszk színezetet kívánt. A kórus szertartásos, ünnepi jellege szétbomlott. Csak a nagy temetés gyászában, a halál megidézésében tért vissza az élet méltósága.

Előadásunkban a Falanszter szép új világa áttételesen és virágnyelven a szocializmus elembertelenedett világát idézte fel az erdélyi közönségnek.

Az űr-jelenet az egyetlen a színek sorában, amelyben Éva nincs jelen. Az én előadásomban Éva ott is jelen volt, mint Ádám sorsának meghatározó attribútuma. Az üres színpad közepén kékes holdsugárban elhagyottan, árván felsírt az égre: „Ne menj el, el ne menj / Ne hagyjál itt engem..." Bánatos lélekkel hívta vissza a Földre Ádámot. A mindenség gyűrűjéből kiszakadni vágyó hiú Ember nemcsak a Föld Szelleme parancsára tér vissza az anyaföldre, de a Földanya visszahívó dalára is.

Az eszkimó-színben Ádám az ember elkorcsosulásából, teljes biológiai, szellemi és morális megsemmisüléséből kap utolsó leckét Lucifertől. Ádám számtalanszor megtapasztalta már a lét értelmetlenségét, de az ádámi lélek mindig kitalált valami vigaszt, valami önáltató gyermeki érvet a túlélésre, az újabb és újabb küzdés vállalására. Lucifer utolsó mestervágása azonban halálos, szívbe találó: az állati szintre süllyedt eszkimó torz feleségében Ádám Évára ismer. Ellobban lelkében utolsó reménye: „az édenkertnek késő sugár a". Költészet nélkül, eszmények nélkül értelmetlenné válik élete.

Ádám felretten rémálmából. Egyetlen hősi gondolat keríti hatalmába: megmenteni a Földet a tévedések és csalódások lidérces álmaitól. Bármiképpen. Élete feláldozásával is. Hisz ő az első ember a Földön. Ha elpusztul, magva szakad a tökéletlen emberi fajnak. Ő, egyedül ő mentheti meg a teremtett világot. Dacolva teremtő Istenével is, fellép a hegycsúcsra, hogy a mélybe vesse magát... De megjelenik Éva. Megsúgja a lét örök csodáját, amelyet a Teremtő Évára testált... Éva az újjászületés misztériumával meghiúsítja Ádám utolsó ballépését. Ádám ráeszmél, hogy a halála hasztalan. Éva méhében már készül megdobbanni az új Ádám szíve... Az ember véges, de az emberiség léte végtelen. Ádám térdre hull Teremtője előtt: „Uram, legyőztél!"

Micsoda transzcendens sorsfordulat! Micsoda fricska a világ hiú urának orrára! Madách megteremtette a drámairodalom legegyszerűbb, legtermészetesebb, legemberibb sorsfordulatát. Deus ex machina nélkül, az Ég és a Föld közös segedelmével.

Amikor Ádám felébredt álmából, a történelem mágikus dobozai egy szemvillanásra becsukódtak. Visszatért a puritán színpadkép: a két Tiltott Fa modern fémhálós

62