Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

Folytattuk hát az úszkálást a tihanyi szabad strandon. Csakhogy az előző délutáni úszkálás nem maradt következmény nélkül. Észre sem vettük akkor, hogy igencsak túlzásba vittük a barátkozást a számunkra szokatlan hullámveréssel: Tibi a két karját alig bírta fölemelni, nekem meg a térdízületeim sajogtak az órákon át tartó víztaposástól.

Délután visszahajóztunk Siófokra, aztán irány Pest, s még elértük a Nyugatiban azt az éjszakai vonatot, amelyik hajnalra hazáig vitt bennünket.

Ennyi maradt fönn legelső balatoni utamból az emlékezet rostáján. Hogy ez sok-e vagy kevés? Bizony, nem is tudom. (Igazából arra sincs „irodalmi" magyarázatom, hogy egyáltalán miért kellett mindezt ilyen hosszan elbeszélni.) Az akkor látott, hallott, érzékelt részletek sokasága minden valószínűség szerint végképp alászállt, elmerült azóta, más részük pedig elvegyült s egybeolvadt későbbi élmények hasonló vagy azonos részleteivel. Ám az elrejtőzés meg az idősíkváltó átlényegülés arányaira nézvést nemhogy megbízható, de még megközelítő becsléseim sincsenek. Bizonyosra vehető például, hogy Siófokon meg Tihanyban is - akárcsak előtte s utána a debreceni uszoda fölhevült betonján meg másutt - mohón legeltettük sóvár tekintetünket a maiaknál több fokozattal szemérmesebb fürdőruhákból kitetsző, s a takarásukban domborodó női idomokon. Az sem kétséges, hogy kívánatos voltukat egymás közt nem hagytuk néhány keresetlen szó nélkül. A számos érzéki látnivaló közül azonban egyik sem vált személyes, maradandó emlékké. Talán azért nem, mivel bármily követelődzőén sarkallt is bennünket az ágaskodó ösztön, kézzelfogható, közvetlen leánykalandba nem keveredtünk sem a déli, sem az északi parton. Alig hiszem, hogy a puszta önfegyelem vagy egyéb, magasabb, mondjuk: szexuáletikai elvekből fakadó meggondolások, sokkalta inkább a tapasztalatlanságból eredő, balfácán ügyefogyottság fékjei s gátjai tartottak vissza mindkettőnket a kezdeményezéstől. így hát maradt az egymás közt megejtett szóbeli vitézkedés, a fölös energiát feléből-harmadából levezető féktelen úszás - no meg a több napig tartó izomláz.

Sokszor jártam azóta a Balatonnál. Voltak régi nyarak, amikor heteket tölthettem mellette a létszámban évről évre gyarapodó családdal. Az idő tájt, mondhatni, szinte a magaménak éreztem minden ottlétem alkalmával. (Már csak amiatt is, mivel a párom a Balaton mentén született, ott kezdődött kettőnk közös élete, s legelső gyermekünk is azon a tájon fogant.)

S ez a Balaton, ez a mai? Időről időre elvetődöm arrafelé, többnyire futólag, oda-vissza, vagy épp hogy csak átutazóban. Szeretem, hogy is ne szeretném. Elgyönyörködöm benne, ám ebben nincs semmi rendkívüli, hisz Magyarország, sőt Európa egyik legszebb tája az a környék. Kívánkozni azonban már csak nagy ritkán kívánkozom oda, kiváltképp olyan elemi erővel, mint fiatalon. Biztos, hogy belőlem is hiányzik már valami ehhez. Leginkább talán a gyakoribb ottléttel meg-megerősített belső kötődés. A kíváncsiság, olykor a sóvárgás még csak-csak megmoccan, de azóta sok minden túlontúl idegenné vált számomra a Balatonnál. Valaha, fiatalkoromban, a fonyódi mólótól alig két hajításnyira bátran kiszemelhettem egy gyér náddal benőtt, gazdátlan, fövenyes partszakaszt, s oda órákra, de akár teljes napokra elvonulhattam papírjaimmal meg egy szál ceruzával. Anélkül, hogy engem ott bárki megzavart volna. S anélkül, hogy én bárkit meg17