Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11. szám - Tarján Tamás: Visszaszámlálás: Grendel Lajos: Négy hét az élet

mellékességekben. Néha mintha túl célzottan éledne e humor, például egy kutya Pickering ezredesként való szólításával, máskor meg mintha öntudatlanul fordulnának humorosba a szavak - például ama karácsonykor, apa és lánya kényszeredett beszélgetésének „vargabetűiben". A famíliát ugyanis - egész véletlenszerűen derül ki a 88. oldalon - Vargának hívják. S valóban: Vargáék vargabetűk kanyarjaiban, hurkaiban éltek, gondolkodtak, beszéltek. Kényszerűségből is, gyávaságból is, tehetetlenségből is.

A vargabetűket elsősorban a (cseh)szlovákiai magyar évtizedek rótták a polgárcsaládra. Nincs közösségükben egy családtag sem, aki - kisebb vagy nagyobb mértékben - ne lenne elszenvedője a kisebbségi lét szorításainak (időnként osztozva a balsorsban a többségi nemzettel, a szlovákkal). A középosztálybeli Vargák, fentebb sorolt gyengéiket cipelve, minden körülmények között ápolták tradicionális tisztességeszményüket, általában becsülettel helytálltak a nehéz helyzetekben is (akár oly hetykén és éles nyelvvel, mint - amíg erejéből futotta - Sanyi apja), ám a rétegüket generációkon keresztül fémjelző (Grendel által nem idealizált, de nyomatékosított) teremtő, innováló erő a legutóbbi bő fél század folyamán nem izzott fel bennük, belőlük. Nem lekicsinyelhető a család - és általában a kisváros magyar ajkú lakosságának - kollektív önvédelme, a nem is pusztán polgári lelemény, türelem, amely a túlélésre játszik; mégsem elegendő mindez a részleges üdvösséghez sem a regionális történelem színpadán. A regénybeli visszaszámlálás annak nyílt (kissé summázásszerű) kimondásáig vezet, hogy „Élt egyszer ezen a tájon, sok nemzedéket fűzve időrendbe, egy magyar középosztály, amely nincs többé, s pusztulásával az a hang is elnémult, amely a belső parancsot egykor kibocsátotta”. Nem eshetett másként, hiszen maga a főalak is élete kétharmadát az önkényuralom keretei között őrölte, a következő harmadban pedig még azzal a szerény ranggal sem kompenzálhatott, melyet az iskolaigazgatói szék jelentett volna. Negyvenhez közeledve, szorongva és sietősen, tehette első nyugat-európai turistaútját, megkésett felismerésekig és tapasztalatokig is csak nehezen vergődve. Sanyi lekésett a saját életéről, s mivel előre, távlatosan már nem képes és nincs oka megnyílni, a múltból pótolná, ami nem lett övé. De még e sorsrekonstrukció is álmatag, ámuldozó, kompromisszumos, fékezett módon megy végbe, ahogy az óvatos-taktikus rezisztenciára kész elődöktől örökül kapta.

Grendel nem először nyújt plasztikus képet a kiemelten fontosnak tudott 1945, 1968 és 1989 körüli évekről, s ebben a felvidéki történetláncban közvetve a magyarországi 1956-ról is. Az egymásra mintázódó-torlódó időrétegek egyikével-másikával többek között trilógiájában (Éleslövészet, 1981; Galeri, 1982; Áttételek, 1985) és Nálunk, New Hontban (2001) című regénye lapjain is kitüntetetten foglalkozott. A világháború végi kiszolgáltatottság, a kitelepítés, a kommunista hatalom garnitúra- és stílusváltásai, az átmeneti társadalmi-gazdasági konszolidáció alkui, a rendszerváltozás hurráoptimizmusa és hamarosan bekövetkező sz(k)epszise zsúfoltság nélkül, logikus összefüggésrendben van jelen a regényfejezetek során. A nővérek és kortársaik, majd Sanyi, Kati és nemzedéki közösségük, végül a Bélák, Jucik, Krisztinák, Danik köre nem válik le a kontinuus historikus fonalról: a történetmesélés anekdotizálást is elbíró, idősíkokat váltogató orientációja megfelelő kohéziós erő a hiteles nagytotálhoz és az intenzív közelképekhez is.

Számos alkotói erény közepette a Hugó nevezetű figura életre hívása a legfontosabb írói mozdulat a könyvben. Nevében ugyanúgy nem lehetünk biztosak, mint egzisztenciájában. Börtönt megjárt hajléktalan vagy szűkös körülmények közt vegetáló átlagember? Relatíve művelt férfi vagy a szöget sokszor fején találó ösztönlény? Tisztességes fickó vagy kisstílű bűnöző? Varga Sanyi provokáló, indukáló, tényleges ellenjátékosa vagy a matematikatanár magányos egojának tudati kivetülése? Talán túl sok is a kétség Hugó körül, s egyáltalán nem biztos, hogy a Sanyinak írott, „Kedves Uram!" kezdetű, leckéztető levél az alak legszerencsésebb kiléptetése a történetből (bár ha más nem, az a mákdaráló itt is megleli a maga darálnivalóját). Hugó nélkül azonban nem indulna be az emlékezés, újraértelmezés mechanizmusa, hiányozna az időnként már-már luciferi ellensúly, amely a botcsinálta Adámot, a felnőttségében is gyerek, reáltudománya ellenére is naiv, bátortalan Sanyit az önmagával és a külvilággal, a múlt valóságával és illúzióival, valamint a jelen horizontjával szembesítené. A csavargó a katalizátor, aki éreztetheti az alkalmi beszélgetőtársat kereső, magányos Sanyival, miért siklik rendre vakvágányra múltnyomozása, s rögzítheti - ez a „búcsúlevél" utolsó nem formális sora -: „Tapasztalhattam, hogy Ön mindent meg tud magyarázni."

127