Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról
történet-írás tárgya „megvan"51, hiszen a verset újra lehet olvasni, ezzel ellentétben a szín- háztörténet-írás tárgya, a színházi előadás, eltűnik, s csak néhány fénykép, rajz és kritika emlékeztet egykori jelenlétére. Ebből a színháztörténészek gyakran azt a következtetést vonják le, hogy a színháztörténetnek olyan dolgokkal kell foglalkoznia, illetve olyan dolgokra kell épülnie, amelyek „megvannak". így a színháztörténetek gyakran nem mások, mint drámatörténetek, épülettörténetek, jelmez- és díszlettörténetek. Az iménti analógia — építve a 19. század végén induló, és az addigra kanonizálódott irodalomtörténeti periódusokat elfogadó és átvevő színháztörténet-írás tradíciójára — az irodalomtörténet-írásból származik.52 Mi történik azonban, ha egy másik területtől, nevezetesen a történetírástól vesszük az analógiát. Ha azt feltételezzük, hogy a történetírás bizonyos egyének és közösségek cselekedeteinek és eseményeinek a történetével foglalkozik, akkor azzal a problémával találjuk szembe magunkat, hogy az egyéni és közösségi események is a színházi előadáshoz hasonlóan eltűnnek. Milyen következményekkel jár ez az eltűnés a történetírás területén? Illetve hogyan módosíthatja a színháztörténet-írás kiinduló premisszáját? Az első kérdésre az a választ adható, hogy bár a mindenkori jelen eseményei is elenyésznek, ez úgy tűnik, nem akadályozza a történészeket abban, hogy történelmet (re)konstruáljanak. Következésképp a színháztörténet-írás kiinduló premisszája is módosításra szorul: nem a színház múlandó, hanem csak az egyes előadások. Mint azt Eugenio Barba a néző színházban betöltött funkciójáról írott tanulmányában kifejtette, „a színház olyan tradíciókból, konvenciókból, intézményekből és szokásokból tevődik össze, amelyek elviselik az idő szorítását".53 Ezek a tradíciók, konvenciók, intézmények és szokások akár évszázadokat is átívelhetnek, mint a keleti színházban, de a változásra és újdonságra épülő nyugati színházban is megtalálhatóak. Mivel azonban a tradíciók, a konvenciók, az intézmények és a szokások nemcsak a színházat, hanem a színházi előadást is meghatározzák, így az a kijelentés is megkockáztatható, hogy még a színházi előadás sem teljesen múlandó. A színházi előadás is tovább él a színház eseményében résztvevők (írók, színészek, rendezők, tervezők, kisegítő személyzet és nézők) egyedi és az adott csoport, illetve közösség kollektív emlékezetében. így a Jánosi és Hevesi nevével fémjelzett vita úgy is olvasható, mint a színház történeti emlékezetének megőrzésére, illetve megváltoztatására irányuló kísérlet. Ekkor azonban az a kontextus nem kerül be a vizsgálódásba, amely döntő mértékben meghatározta a vita létrejöttét és kimenetelét. A színházi kánon is a színház határainak egyik terepe és továbbélésének egyik lehetséges módja. A színházi kánon - mint azt a Hevesi Bánk bán-rendezése kapcsán kirobbant vitán keresztül érzékeltettem - nemcsak a nemzeti dramatikus kánon részének tekintett szöveg(ek)et érinti, hanem összefügg a szöveg(ek) színpadra állításában és a színházi befogadásban megjelenő színházi tradíciókkal, hagyományokkal és szokásokkal is. Hiszen a színházi kánonként rögzített tradíció, hagyomány és szokás mind a résztvevők egyedi emlékeiben, mind a közösség kollektív emlékezetében tudatos vagy nem tudatos módon elraktároz(ód)va él tovább, előfeltételezve és megszabva a későbbi produkciós és recepciós taktikákat és stratégiákat. A Bánk bán-vita azonban azt is demonstrálta, hogy a színház társadalmi jelenség, a kánon a nemzeti identitással áll összefüggésben, és a színházi kánon 51 A „megvan" kifejezést szándékosan tettem idézőjelbe. Ezzel azt próbáltam meg jelezni, hogy ami megvan az nem más, mint a mű, azaz papír és nyomdafesték. Ez a mű csak az olvasás aktusában realizálódik szövegként. Lásd Barthes 1996, 67-74. 52 A színháztörténet-írás és az irodalomtörténet-írás összefonódásának problematikusságáról lásd Carlson 1991. 53 Barba 1999, 25-27. 104
