Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bereti Gábor: Otthonunk az irónia (?): Bazsányi Sándor: "Fehéret, feketét, tarkát"
Beveti Gábor Otthonunk az irónia (?) Bazsányi Sándor: „Fehéret, feketét, tarkát..." Aki tanulmányokat és esszéket ír, ajánlott annak időnként összegyűjteni és könyv alakban kiadni munkáit. Mert az időben és térben egymástól távol eső, a művekben szétszórtan jelen lévő sejtések és felismerések így egy fedél alá kerülvén színesítik és fölerősítik egymást, és az írói arcéi eladdig homályban maradt vagy bizonytalan vonásait karakteressé rajzolják. Bizonyára Bazsányi Sándor is tisztában volt ezzel, midőn az elmúlt évtizedben született esszéit a „Fehéret, feketét, tarkát..." -Változatok az iróniára című kötetbe összegyűjtötte és közreadta. Segítve ezzel az olvasót, hogy szembesülhessen az ironikusság mibenlétével, s hogy megismerhesse az ironikus esztétizálás általa alkalmazott módját, értelmezését és határait. Bazsányi gondos szerzőként nem hagyja magára olvasóját, s hogy a kíváncsiskodót metódusa titkaiba beavassa, már a gyűjtemény bevezető tanulmányában jelzi, hogy „valamiféle rendszeres, összefoglaló igényű Bevezetés híján" egy óvatos pillantást kell vessünk az irónia feneketlen kútjába (14.), ahol is megpillanthatjuk az irónia alapszerkezetét, mégpedig „az egymást feltételező látszat és leplezés klasszikus szókratészi" képlete által. Hogy olvasóját a szakszerűség minimumához segítse, mellyel már nem tévedhet el a kötet gazdag témavilágában, a múlt kútjából merítve az irónia modern fogalmának premisszáit a kialakulás négy jelentésváltozatának felidézésével tárja elénk: 1. Kulturális emlékezetünk kezdetén az eiróneia az álnokság, a megtévesztés jellemhibájára utaló szitokszó volt. 2. Később „az igazmondás (alétheia) középértékének (meszotész) vonatkozásában beszélhetünk két szélsőségről, a valósnál többet mutató kérkedésről (alazoneia) és a kevesebbet színlelő szerénységről (eiróneia)". 3. Majd a gúnyosan szerénykedő Szókratész lesz a korabeli retorikai irónia mintája, aminek alakváltozatai az urbanitas, a dissimulatio, a simulatio és az irónia; „noha eldöntetlen, vajon ekkor miféle viszony áll fenn az irónia mondott és gondolt, színlelt (simulatio) és leplezett (dissimulatio) rétegei között: ellentétességen, vagy másságon alapuló". 4. A kérdés végül a későbbiekben kialakuló „esztétikai iróniában dől el a másság javára", ameny- nyiben „az ironikus természetű műalkotás minden egyes befogadója mást" gondolhat „a szerző (feltételezhető) szándékához képest, de az összes többi befogadó értelmezéséhez képest" is (17.). Mint látjuk, szerzőnk az irónia struktúrájához tartozó premisszákkal dolgozik, azok görög (latin) névváltozatait is rendre kiemelve, s ezt a kötet esszéiben végig következetesen alkalmazva, már csak azért is, hogy ezáltal még érzékletesebben demonstrálhassa, az irónia alakváltozatai az elemzett, éppen aktuális téma esetében miként alkalmazhatók elképzelései igazolására. De feltehetőleg azért is, mert Bazsányi szerint „az irónia alakzata jócskán hozzájárulhat ahhoz, hogy hermeneutikusan fellazítsuk a hagyományos retorika és a modern esztétika avantgardista ízű szembeállítását, hogy a régiség fényében értelmezzük saját modernségünket, hogy áteresszünk bizonyos ajánlatokat onnan ide, illetve kíváncsian visz- szapillantsunk innen oda" (17.). Többek között éppen ez, a kötet egészén nyomon követhető igény teszi érdekessé, izgalmassá, feszültségtelivé tanulmányait. Kötetét franciás könnyedség, olaszos bővérűség, időnként bőbeszédűség, és akikkel nem szimpatizál, azokkal szemben hűvös, mondhatnánk poroszos távolságtartás jellemzi. Ez utóbbiak körébe tartozókként a Lukács-iskolát, Lukács Györgyöt, a lukácsistákat és az exlukácsistákat említhetjük. Másokkal is vitába keveredik természetesen, elég ha csak Nádas Pétert említjük, de a velük szembeni polémia érezhetően végig a közös platform, a közös tábor keretein belül marad. A létiróniát otthonukként megélők körén belül. 106
