Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Füzi László: Megérkezés I. rész
folytonosság az életünkben, vagy csak apró mozaikdarabkák élnek bennünk a valamikor történtekből, s ezekből a mozaikokból rakódik ki, ha kirakódik egyáltalán egy-egy ábra történéssort? Sokáig a mozaikosság mellett foglaltam volna állást. A huszadik századnak az utolsó, a korábbiaknál jóval békésebb, s mégis irgalmatlan változásokat hozó harmada mintha magát az autonómia igényét is felszámolta volna, nem csupán magát az autonómiát. Ezért gondoltam azt, hogy minden törekvésem ellenére a mozaikosság uralkodik az én életemen is. A gondolkodásnak az a több éves folyamata, amelynek lenyomata ebben a könyvben őrződik, azonban mást mutatott. Azt, hogy az életutamban megmutatkozó pár fontos váltás, döntés mellett alapvetően a folytonosság jutott meghatározó szerephez. A nem biztosan kellemes élményeket adó folytonosság. Igaz, a váltások egyértelműek, a tanulás, az otthonról való kilépés egymást követő lépcsői egyaránt a radikális, s vissza nem fordítható váltásokról beszélnek. Mindezek előtt pedig ott volt a váltásokat előkészítő, kilépésre ösztönző késztetés. Talán a mindenkori jelen megismerésének vágya is a váltásokra ösztönzött, ám miután az életem vagy a gimnáziumba, vagy az egyetemre menetellel bekövetkezett váltással új, a megörökölttől különböző irányba állt, az értékrendemben, a világhoz való viszonyomban már nem következett be változás. Miközben a külső világ szinte minden összetevőjében átalakult. Valójában ezért nehéz megválaszolnom a magam hogyan éltem? kérdését. A kérdés valódi súlya nem a történet elmondásának kényszeréből következik, ismétlem, ismét csak magamra vonatkoztatva, hanem abból, hogy az a kor, amelyikben élek, a számomra adottságként létező kultúrát kizárja magából, én pedig a megörökölt, vagy éppen a magam számára kivívott kultúrában élek továbbra is. Ugyanakkor a körülöttem zajló fantasztikus változások hatására az, ahogyan ma élem az életemet, már nem abból következik, ahogyan régebben, húsz-harminc, vagy akár öt-tíz évvel ezelőtt éltem. Ha radikálisan akarnék fogalmazni, akkor azt kellene mondanom, hogy a folyamatosság az értékek megőrzésének vágyából következik. Az írás vonatkozásában is a korábban nem tapasztalt átalakulás-hullámból következik minden, az emlékezés, a forma keresése, a vallomásos hang. S talán az egzisztenciális nehezék is. Önmagam megfigyelőjeként arra gondolok, hogy ez a fajta, gyerekkoromra visszanézve talán nagyképűség ezt mondani, egzisztencialista életfelfogás és életfigyelés a kezdetektől ott élt bennem, s már a kora fiatalságomban a magamnak vagy a magam elé mondott mondatokban is a mostani számvető hajlam élt. Most sem teszek mást, mint amit akkor tettem, a naponként magam elé mondott-elmotyogott mondatokat, egykori vágyaimat az életemre vetítem rá, mostani magamat a valamikori önmagommal hozom kapcsolatba. 7
