Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Szuromi Pál: Paradicsomi örökzöldek: Kokas Ignác festészetéről
Az utóbbi látomás viszont a létszerű dinamika pazar megtestesülése. Itt a levegőben repülő, széttárt karú figura látszólag együtt van a csavarosán hajladozó, szélfútta természeti töredékekkel, bár a bravúros iránydinamika sajátos megkötöttséget biztosít a képnek. Sőt a zöldekbe belehasító ibolyák bizonyos diszharmóniáról árulkodnak. Vagyis a festő csak komoly fenntartásokkal közelít a végső, megváltást hozó élmények felé. Mintha az éjszakákban sem lakozna megnyugtató teljesség. Pedig Kokas Ignác munkálkodását majd mindig az alaki, kifejezési szintetizmus motiválta. A nagy mozgásformákra, az autentikus energiahordozókra esküdött, persze a festészet sajátos keretein belül. Innen származott, hogy számára Rembrandt plasztikus, expresszív művészete egyenesen felszabadító erejű volt. Amint Csontváry kozmikus, poé- tikus példáját is teljességgel a magáénak érezte. Logikus hát, ha a korosodó mester egyre többször kibújt a váli élmények szorításából, s amolyan historikus, egyetemes tematikákat keresett. A sárkányt legyőző Szent György-vízió mindenesetre egy páratlan gazdagságú, nomád corpus variációnak is felfogható. A centrumban megjelenő vaskos, korhadt fakereszt tudniillik egyszerre keresztény és pogány sugallató. Hisz jelenleg is a zölden tündöklő, növényi vegetáció kapja a főszerepet. Ámbár a művész már valósággal irtózik e tónusoktól. Azt vallja erről: „...hogyha már zöld festékhez nyúlok, hát ledobom az ecsetet, nehogy megint csak a zöld, csak a zöld, a zöld. Az a döbbenetes, hogy mégiscsak szeretnék egyszer egy igazi zöldet festeni [...], ennyire ki vagyok szolgáltatva." (Csapó, 128.) Tényleg: a szenvedélyes, megszállott alkotók tevékenységében a monomániás buzgalom közel sem ritkaság. Mint ahogy az is rendjén való, ha az átfogóbb, szintetikusabb formatartalmak felé igyekvő festő egyre méretesebb, monumentálisabb táblaképekben gondolkodik. Kokas Ignác is ezen a nyomvonalon haladt a hetvenes esztendőkben. Gigantikus léptékű, átütő erejű triptichont akart létrehozni, amely A barátság asztala címre hallgatott volna (Háború, Legyen béke, Életfa). Ne menjünk most bele e rusztikus, katartikus műegyüttes elemzésébe, maradjunk csak az utóbbi kompozíciónál. Mert itt a művész egyik legvadabb, legradikálisabb festői tettéről kell tudomást vennünk. Lehet ugyan: a kép tengelyében vaskos, vörös izzású, geometrikus bázisú törzs- és ágmintázatot észlelünk, ám ez az Életfa egészében valami rendkívüli zaklatottságról, némi kaotikusságról tanúskodik. Akárha a mester valamelyest ráérzett volna, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek környéke igazában már nem az ő időszaka. Ennélfogva a természeti indíttatású, romantikus, pante- isztikus és mitikus szemléletnek nagyjából befellegzett. S valami új korszak vette kezdetét. Ahol immár a józan, analitikus és eklektikus posztmodemek a domináns zászlóvivők. * A hatvanas-hetvenes évek sziporkázóan gazdag, sokszínű művészetét máig sem bírtuk mindenestől elfelejteni. A kilencvenes esztendők legelején a Magyar Nemzeti Galéria átfogó, reprezentatív kiállítást rendezett épp a „Hatvanas évek" tiszteletére. Ez a demonstráció is meggyőzően bizonyította: jöhetnek ugyan újabb és újabb szellemi, stiláris trendek, de a nagy alapozók, a művészi bázisteremtők munkássága akkor is megmarad. Erre az időre esett Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Sánta Ferenc vagy Jancsó Miklós nagyszerű pályakezdése. Amivel csak egy foghíjas névsorral jöttem elő. Annál is inkább, mivel ekkoriban a képzőművészetet is jobbnál jobb, erősebbnél erősebb egyéniségek reprezentálták. Elég most csupán Kondor Bélára, Barcsay Jenőre, Gyarmathy Tihamérra, Deim Pálra vagy Tóth Menyhértre utalnom. E rangos kollektívából mindenesetre csak az utóbbi mester sorolható az úgynevezett plebejus, természetközeli szürrealisták közé. Csakhogy a szuverén festői világot teremtő Kokas Ignácnak is itt a helye. A korszak legjobbjai között. 80
