Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Szuromi Pál: Paradicsomi örökzöldek: Kokas Ignác festészetéről

Amint tudjuk: nyilvános közbeszédünkben manapság még tekintélyes súlya van az előző társadalmi korszakok megvető emlegetésének. Leginkább a spiclik, a besúgók, a jelentgetők kérdésgubancával foglalkozunk, bár alig-alig haladunk előre. Miközben e negatív, egyvágányú, ítélkezésre kihegyezett észjárás óhatatlanul eltorzítja átfogóbb, józanabb történelemképünket. Többek közt hajlamosak vagyunk elfelejteni: mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszak jelentős lépéseket tett a kultúr- és oktatáspolitikában. Igaz, kontraszelektív metódussal, ám a szegényebb sorból származó fiatalok továbbtanulási lehetőségeit mégiscsak támogatták. Gondoljunk csak a falusi, vidéki tehetségek intenzív felkarolására, a népi kollégiumok termékeny légkörére. Igen, az egyszerű váli asztalos fia, Kokas Ignác is bejutott a Képzőművészeti Főiskolára, s ezzel együtt a Dési Huber Népi Kollégiumba is (1947-52).

De miféle szellemiség uralta itt a művészképzést? Nos, ez az intézmény is a környező társadalom kicsinyített mása volt. A polgári származású diákok mellé nemritkán egy- egy „osztályhű" hallgatót állítottak. Miként az oktatás eszmeisége is a dogmatikus, szocreál felfogáshoz igazodott. Egyszer a növendék Kokas amolyan nyújtott, vöröses, modernizáló aktokat festett Bernáth mestere óráján. Csak a nagytekintélyű, tisztelt tanár úr észrevette ezt, s azon nyomban intézkedett. „»Magával, fiam, nagyon sok bajom lesz«- aztán elém tett egy köcsögöt. »Ezt tessék lefesteni, de úgy, ahogy van...«" - emlékezett az alkotó erre az időszakra (Frank János interjúja, ÉS, 1966. december 16., 8. o.). Nem csoda így, ha Asztalos című diplomamunkája a korszak jellegzetes, didaktikus esztétikai képleteit állítja elénk. Egy naturálisán előadott, elgondolkodó munkásalakkal találkozunk, környezetében pedig megannyi fűrészes, forgácsos kellék sorakozik. Akárha itt a narratív, magyarázkodó motívumhalmaz épp olyan fontos lenne, mint a figura tipikus és egyedi megfogalmazása.

Elég az hozzá: valóságos kortörténeti folyományai vannak e jelentéktelennek látszó példamorzsáknak. Ne feledjük, Kokasék generációjának voltaképp egy ilyen demagóg, avítt szemléletből kellett elindulnia, hogy aztán jóravalóbb, korszerűbb művészetüket létrehozzák. Hisz a hivatalos szerveknek még Bernáth Aurél bensőséges poszümpresszionizmusa is túl érzelgősnek, polgárinak tetszett, nem beszélve Kmetty mester kubisztikus műveiről. Ennek dacára pont Bernáth osztályaiból rajzottak ki azok a fiatalok, akik félig-meddig újkori modernizmusunk érdemi szálláscsinálói lettek. Elég most csak a botrányokat kavaró Csernus-körre utalnom, akik a „szümaturalista" mozgalmat képviselték (Lakner László, Szabó Ákos, Altorjai Sándor, Korga György, Gyémánt László és a többiek). Más kérdés, hogy periodikus letiltásaik miatt a legkvalitásosabb alkotók előbb-utóbb külföldre távoztak. A főiskolát végzett Kokas Ignác ellenben nem kötődött egyetlen művészi csoportosuláshoz sem.

Neki magányosan kellett megvívnia festői szabadságharcát.

Érdekes, szinte megejtő, hogy a fiatal alkotó tíz év elteltével ismét visszatért az Asztalos tematikához (Apám). S lássunk eredményt: ezúttal már egy szikár, lakonikus és egész jó piktorral szembesülünk. Aki imponálóan társítja a kemény, szerkesztő elvű és az oldottabb formaelemeket, közben hiteles, puritán, érzelmi töltetű figurát állít elénk. Mintha neki a személyes, közvetlen élmény egyenest rendhagyó motivációt nyújtana. Mert e vajúdó, kutakodó évtizedben ugyanúgy festett ő Kőművest, Hegesztőt, Olvasó parasztot, mint falusi utcarészleteket. Látható azonban: Kokasnak a pasztózus lágyságú bernáthi piktúra igencsak sokat jelentett. Pedig menet közben Derkovits drámai poétikussága is megérintette, nem beszélve a barcsays sugallató konstruktivitásról. Sőt murális megbízásai is ugyanebbe az irányba terelték. A megkapó, szerencsés ötvözetű Apámat mégsem tekinthetjük valami kiugró műalkotásnak. Az efféle tömör, szuggesztív emberlátás ugyanis közel sem unikum ebben az időszakban (lásd pl. Vigh Tamás, Somogyi József, Csohány

76