Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Fried István: Az irodalmi két/többnyelvűség - komparatisztikai nézőpontból

formához jutott, s nagyjában-egészében azonos vagy hasonló poétikai funkciót képviselt. Ebből nem a két írásbeliség „párhuzamossága", hanem érintkezéseinek „sajátossága" következik, nevezetesen az, hogy meghatározott költészetvariációk többé-kevésbé hasonló periódusban lettek időszerűvé, ennek következtében költői gyakorlattá.

Tegyük ehhez hozzá, hogy mind Beniczky, mind Amadé koruk (és utókoruk) népszerű poétái lettek. Amadé katonaéneke kivételes pályát futott be, Kazinczy Ferenc 1827-ben írta újra, a vers története Kodály Zoltán Háry Jánosáig ért el. Történetieden lenne, ha a kétnyelvűség megrovást kapna, hiszen más nyelvi alakzatokban még a XIX. század második felében sem mellőzendő (Reviczky Gyula!), emellett érzékeltet egy nyelvi (magatartásbeli) társadalmi helyzetet. Még beszédesebb, ha Gvadányi József műveibe lapozunk bele, hadd idézzem egy szlovák-magyar nyelvű versének egy részletét, amely a kétnyelvűséget grammatikai megfeleltetéssel, korrektséggel kapcsolja össze, s éppen a helymegjelölés, a valahová tartozás kinyilvánítása történik meg a másik nyelven. Pontosabban szólva, egyik sem másik nyelv, illetőleg mindkettő másik nyelv:

Meg tölt nagy Örömmel, Uherszka Kraina,

Víg hangzással rutsi, minden hegy s dolina,

Viszkots! kiált kazsdá Gyévka, minden suhaj,

Senki nem lát bedát, nem is hallatik jaj.11

Egyszerűen kifejeződött az, amit majd a nyelvi nacionalizmus élharcosai valamennyi oldalon meg akarnak szüntetni, fel akarnak számolni: a többnyelvűség, amely viszont nemcsak történeti múltra és élénken működő jelenre tekinthet, hanem a még presztízshez nem vagy a latin vallási (tudományos) közjogi elsőbbsége miatt csak kis részben jutott nyelvek (és nyelvi kultúrák) egyenrangúságát érzékelteti: éppen az a tény, hogy az „alkalmatosságra" szerzett versekben népszerű megoldásokról van szó, jelzi, hogy a többekhez szólás, a közösségi értés beszéde kap (többnyire játszi) nyelvi köntöst, egy beszédmód nem a társadalmi helyzet szerint tagolt megszólalást örökíti meg, hanem legalább két nyelv együttélését, összeilleszthetőségét. Ismétlem: ez a jelenség nem a német-francia nyelvű nevelésben részesülő főnemesség „nyelve" (hogy messzibbre célozzak: nem Széchenyi István naplóinak többnyelvűsége), éppen ellenkezőleg: a hétköznapi és állandó érintkezés eredménye a különféle etnikumok között a kormányzati egységen, az országon belül. Ilyen módon nincsen ellentmondás abban, hogy Jankovich Miklós (és nemzedéke) a nemzeti dalokat egyfelől a nép(ies) énekek szinonimájaként használja, másfelől - ettől kissé függetlenedve - a nemzetinek egy tágabb jelentésével él, amelybe beleértendő a XVIII. század végére szakadozni kezdő „hungarus patriotizmus", amely viszont az említett Kazinczy-átköltés évére, 1827-re már utóvédharcait vívta. Ebbe a „nemzeti"-be ugyanis besorolódik valamennyi etnikum kulturális kincse, s ez a fajta felfogás időnként még Jókai néhány megnyilatkozásában is visszaköszön. Az is idetartozik, amely másolás útján jutott a gyűjteménybe, az is, amelyet valóban folklorisztikai hitelességűnek nevezhetünk. S bár a népköltő/népköltészet fogalmi köre változásnak indult Herder nagy hatású gyűjteménye óta (Herder Shakespeare-t is népköltőnek minősítette), a régi és a népi között elmosódott (és jó darabig elmosódva maradt) határok némileg ugyan tisztulni kezdtek, sőt, Vük Karadzic berobbanása az európai folklorisztikába Magyarországon is erős hullámokat vert (már az 1810-es esztendőkben), aligha mondható el, hogy a népköltészetre vonatkozó alapvetés, a népköltészet esztétikai értékelése kielégítő módon megtörtént

11 Gvadányi József: Unalmas órákban vagy-is a téli hosszú estvéken való idő töltés. Pozsony, 1795, 99-101.

69