Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)
a történet lezárását, megkérdőjelezve így a történet megképezhetőségét - ezen keresztül a koherens, egységes világkép, a nagy elbeszélések illúzióját -, vagy visszamenőlegesen helyezik ironikus dimenzióba a vers szövegét, mintegy érvénytelenítve annak első olvasatát. Ez utóbbira lehet példa A pillanat, amely látszólag formállogikai alapossággal vizsgálja a pillanat mint időegység lehetséges magyarázatait, szinte egy metafizikai időkoncepció kidolgozásának látszatát keltve, majd az utolsó sor - „Pillanat! / Valaki csenget" - a hétköznapi frazeológia regiszterváltásával visszarántja a verset a metafizikai magasságokból, a banális, napi praxisban adva megoldást a „pillanat" időelméleti problémájára, azaz megsemmisítve a filozófiai elméletképzés komolyságát, egyszersmind új kontextusban újrafogalmazva azt. Ugyancsak a szisztematikus egész hiányának megjelenítéséhez, vagyis e hiányra való rámutatás poétikai megoldásaihoz sorolható a különböző stiláris rétegek és a hozzájuk kapcsolódó értékvilágok állandó ütköztetése, amelyek egymást relativizálva nem csupán önnön esetlegességüket leplezik le, de a metafizikai értelemképzés nyelvi határaira is felhívják a figyelmet. A töredékjelleg imitálása nem csak a verscímekben (Töredék, Interjúrészlet, Két töredék a Brezsnyev-érából stb.) utal az egészelvűséghez fűződő viszonyra, de a nyelvezet gyakorta kihagyásos, szaggatott, elhallgatásokra épülő megformáltsága is ezt a magukban hordozott hiányt jelzi. A stiláris fintorok, logikai paradoxonok, szójátékok, ritmikai döccenők formanyelve voltaképpen az a sokat emlegetett „anyaghiba", amit az Egy versküldemény mellé című szövegében művei alapjellegzetességeként jelöl meg Petri. Az anyaghiba nem csupán a nyelvi matéria megdolgozásának sajátos technikája természetesen, hanem annak a mélyebb lételméleti szkepszisnek stiláris velejárója, amely a semmit, a hiányt, a centrum nélküliséget mint pozitív poétikai építőelemet, az érvényes és lehetséges szemléletmódok egyikét tartja számon. A vers indítása - „Ha verseim kelyhek (miért ne épp?): / parányi repedést - anyaghiba - mindeniken találsz" a kehely képéhez kapcsolódó szakrális konnotációkon keresztül a metafizikai egész világnézeti teljességét idézi, avagy egy kissé profánabb társítással, az „isszuk a Költő szavait" befogadói attitűdjére utalva szintén a teljesség szószólójaként fellépő szubjektumot jeleníti meg. A „miért ne épp?" hányaveti gesztusa - jobb híján - mintegy felvállalni látszik ezt a transzcendens szerepet és a hozzá kapcsolódó világképet, ám a repedések ironikus említése nyomban vissza is vonja a teljesség iménti vállalását. (Világos, repedt kehelyből nehézkes lenne szürcsölni a költői szókat, ahogy a töredezett teljesség sem nyújthat univerzális magyarázatot vagy vigaszt.) Vagyis a szöveg egyazon gesztussal állítja és destabilizálja a saját megszólalását lehetővé tevő ismeretelméleti pozíciót, uralhatatlanul tovasikló szemantikai pályára állítva magát. Nem beszélve arról, hogy formailag már a vers első sora tartalmazza a csak később szóba hozott „anyaghibát", amennyiben a lírai megszólalásmód kevéssé konvencionális elemének tekintjük a zárójelezett önreflexiót, miközben azonban ez a „hiba" ritmikai szempontból mégiscsak hibátlanul illeszkedik a vers első sorába. A metafizikai egészelvűséghez fűződő ambivalens, ironikus viszony nemcsak egyfajta szemantikai elkötelezetlenséget biztosít a szövegnek, hanem Kierkegaard megfogalmazásával élve a „negatív szabadság"6 végtelen, lebegő ismeretelméleti dimenziójába helyezi a beszélő szubjektumot is, vagyis az egzisztencia létmódjával kapcsolatos megfontolásokat is jelez. 6 S. Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, in: Sörén Kierkegaard írásaiból, Gondolat Kiadó, Bp. 1982. 99. 80
