Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Villányi László: Lőrinczy Huba; Parancs János; Baránszky Laci; Dávid atya (versek)
Villányi László Lőrinczy Huba A legtöbbé formálta magát, amennyiben elfogadjuk Márai tételét: „személyiségnek lenni a legtöbb". Mint nagy színészekért, úgy rajongtak érte, s ő még egy dedikációt is tökéletessé akart csiszolni, inkább félbehagyta, mert elfogyott lendülete. Túl meleg nyár volt, halogattuk a találkozást, gyűjteményéből különleges kaktuszt ígért új otthonomba, aztán abban a másfél évben maradtak a hosszú telefonok. Festette akkor is haját, nem tudom, arra kért, ne utazzak hozzá, életerős emberként maradjon meg emlékezetemben. Ha lett volna pisztolya, bizonyára nem várja ki a végső időt, megcselekszi azt, amit megtett Márai. Parancs János '56-ban apja elől is menekült? Szobájában csak édesanyja fényképét tette ki. Fekete költő, mint aki szöges korbáccsal veri hátát, ironizáltak barátai, s ő kérlelhetetlen pontossággal fogalmazott, őrizve a szavak első jelentését. Nehezen bírta versek nélkül, nem törődött bele, ha nem jöttek maguktól, különféle módszerekkel kényszerítette ki őket, költészetében élt igazán. Idejekorán megírta mindazt, amit egyébként gyógyíthatatlan betegnek illik, nyilván sejtette, akkor már nem tud megszólalni. Ahogy versében, végül úgy fordult a fal felé. 16
