Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)

és magasztos, nevetséges és tragikus.3 Az életeseményeket alakító ellentétek feloldhatatlanságának tapasztalata a versek minden egyes elemében jelen van, nyelvi erejüket éppen e kettősségek szétszálazhatóságának elutasítása teremti meg. Annak ellenére, hogy a nagy narratíva vonzásának intenzitása az első kötet után fokozatosan csökken, illetőleg a hozzá való viszony módosul, a versek modalitását alapvetően ez a kettős látásból fakadó feszültség határozza meg, amit Margócsy - a német romantika elméleti bázisát megidézve — tragikus iróniának, egy hasonló kérdéskört vizsgáló tanulmányában Könczöl Csaba pedig groteszknek nevez.4

A két meghatározás - amiképp a két kritikus megközelítése és következtetéseik egy része - első pillantásra elég távolinak látszik, mindemellett a versekben képződő ellentmondásos jelentések megragadhatóságával, vagy a metafizikai igazságfogalom megkérdőjelezésével kapcsolatos stilisztikai eljárások megfigyelését illetően nem áll nagyon messze egymástól.

Míg Könczöl a különböző stílusrétegek és a hozzájuk kapcsolódó értékhangsúlyok egybemosásának relativizáló, öndestruktív szerepéről beszél, Margócsy a nézőpontok polaritása folytán teremtődő feloldhatatlan feszültség jelenlétére hívja fel a figyelmet. S jóllehet Margócsy Istvántól eltérően az „ Együtt, elválva..." szerzője éppen a tragikus akcentus kiiktatását érzi az ábrázolásmód egyik következményének, a szempontrendszerek egymás elleni kijátszásának, a homogén jelentés megképződésének ellenálló retorikai gyakorlat fontosságának kiemelésében a két elemzés egyetérteni látszik.

Ám az igazán érdekes ebben az, hogy az elemzések irányultságában rejlő egyezések és eltérések egymást tökéletesen kiegészítve mintha csak Petri egyik interjúrészletét igazolnák, amelyben a költő, a maga poétikai törekvéseit jellemzendő, Hölderlin és Beckett összeegyeztetésének vágyáról beszélt.5 E költői program sikerének fényes igazolása lehet az imént említett két kritika, amelyek a Petri-versek metafizikai jelentésképzéssel kapcsolatos retorikai cseleit pontosan az imént idézett pólusai felől, a német romantika, illetőleg a becketti abszurd irányából gondolják megragadhatónak.

A rendszerszerű, átfogó világmagyarázatokból való kiábrándulás és az e felett érzett fájdalom ambivalenciája az első kötetben még gyakorta fogalmazódik meg viszonylag tárgyszerűen, például a Belső beszéd sokat idézett mondataiban: „Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?", vagy az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955- ből következő soraiban: „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam." is.

Érdemes észrevenni, hogy az egységben való hit feladása korántsem megtalált bizonyosságként, érvényes új jelentésként fogalmazódik meg, hanem a lehetséges - s így az éppen elfoglalt — ismeretelméleti pozíciók relativizálódásaképp jelentkezik. A sorok feszültségét így az egymást elvileg kioltó értékvilágok összekapcsolása, végső soron tehát a jelentés egyértelműsíthetőségét kijátszó nyelvi forma teremti meg. A kimondás elodázása, a vágyott, ám közölhetetlennek ítélt lényeg így ugyan a nyelvi korlátokon látszólag kívülre helyeződve lebegésben marad, ugyanakkor a nyelv mintegy rámutat a saját működését megalapozó hiányra is.

Az Alkonyat című vers ezt a roppant összetett bizonytalanságot fogalmazza meg, talán csak első pillantásra egyértelmű módon: „Házak merednek, ki nem vert fogak / a levendulaszínű szájüregben. / A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés / elférne rajt...De honnan? / Alkonyat "

3 Margócsy István: Petri és az irónia, in: uő: Hajóvonták találkozása, Palatínus Kiadó, Bp. 2003.109.

4 Könczöl Csaba: „Együtt, elválva...", in: uő: Tükörszoba, Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1986.

5 Játék nincs, élmények viszont vannak (Beszélgetés Alföldy Jenővel), in: Beszélgetések Petri Györggyel, Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp. 1994.10.

78