Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Csatári Bálint: Jövőkép vázlatok a Duna–Tisza közéről

csak alkotórésze legyen az új rendszernek, hanem képes legyen a szabad piacra való áttérés feltételeiből következő kizsákmányolásnak is elejét venni? Ezek olyan kulcskérdések, amelyeket az egy hétig ott tartózkodó, futó látogató is feltehet, de amelyekre csak a magyarok válaszolhatnak. "4

Azt hiszem, húsz év után bátran le kell írnom: kollégáimmal, egyre silányabb szakmai körülmények között is maximálisan igyekeztünk eleget tenni a fenti hosszabb idézetben felmerülő - jövő- és jövőkép-alapozó - kutatói tervezői küldetésnek. De nem voltak igazán partnereink - a szűkebb szakmán kívül - sem abban, hogy a P. Cloke által húsz éve - futó látogatóként - feltett kérdéseket mi is feltegyük. Egymásnak, a helyi és az országos politikai vezetőinknek, az érdeklődő közvéleménynek. S ebből következően a válasz is olyan, amilyen a mai vidékünk itt, a Duna-Tisza táján. Azaz szervetlen alkotórész a mai magyar gazdasági társadalmi térben, egy szellemiségében és jövőképében jórészt széteső, enyhén depressziós országban.

Mert furcsa és ostoba fintora e vonatkozásban a mi közgondolkodásunknak: a tervgazdasággal együtt lényegében a tervezést is megszüntettük. Illetve nem született meg helyette egy olyan modem - sokféle jövőképet integráló - közösségi tervezés, amelyik nem csak az Európai Uniótól remélt források lehívását célzó kiemelt „fejlesztéseket" készíti elő. Olyan alternatívákat is végiggondoló, települési közösségek, gazdálkodók, vállalkozók, civilek - terveit összehangoló saját térségi terveket kellene készíteni, amelyekbe szervesen volnának beilleszthetők az unió által segítségül küldött külön források.

A „települések közötti térségeknek" (pl. a Homokhátságnak), illetve az ilyen területekre irányuló kifejezetten táji beavatkozásoknak nincs valódi tervezési és fejlesztési gazdájuk. A kistérségek sok feladatra talán kicsik, a megye efféle feladatait korlátozták, a régió meg túl nagy. A falvak és a városok - bár nagyon szétaprózott a magyar önkormányzati rendszer, s folyamatosan terméketlen huzavonában és vitában áll a feladatkörök és a pénzügyi források tekintetében az állammal (a központi hatalommal) - még csak terveznek is valahogy. De a szociális piacgazdaság (jóléti, vagy ahogy humorosan mondják jólléti) állama nyilván csak valaminő térségi szinten tud(hat)na ésszerűen és hatékonyan ellátásokat nyújtani, fejlesztéseket összehangolni. A mai helyzet: „a minden szinten, szinte minden" állapot komoly korlátja nemcsak a jól tervezett területi fejlődésnek, de a sok változó tényező miatt persze igen bonyolultan megalkotható jövőképvariánsok kidolgozásának is.

Az is alapvetően fontos kérdés, hogy egyáltalán ki állítsa elő ezeket a jövőképeket? Az itt élő perspektivikusan gondolkodó és látó egyének, a családok, a helyi vállalkozók? S hogyan lesz abból közös vagy közösségi, akár települési, térségi, sőt nemzeti szintű jövőkép? Még települési szinten sem könnyű feladat jól megfogalmazni azt, ha nincs módja a falu vagy a kisváros jövőtervének szervesen és térben illeszkednie a területi (megyei, regionális) jövőképekhez. Vannak természetesen efféle próbálkozások, de általában nem alulról építkeznek, s az elképzelések nem adódnak össze. Sajnos a „múlt hantja" lehet az is, hogy az előző állam szocialista

4 Paul J. Cloke 1990: Társadalom és vidékiség. Valóság, XXXIII. évf., 6. szám, p. 81.

130