Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

kapott. Természetesen nehéz utólag, az interjúk fényében nyilatkozni arról, hogy a munkások hogyan látták a brigádmozgalmat annak idején, a két gyár megmaradt levéltári anyagai és az interjúk együttes elemzése alapján viszont megkockáztatnám azt a feltevést, hogy a mozgalom által is támogatott közösségi életet a munkások az állammal szemben, és nem a pártért vagy az államért szerették. Ez egyébként megmagyarázhatja azt a látszólagos ellentmondást is, hogyha a munkások többségének jelentettek valamit a szocialista közösségek, akkor miért nem tudták ezek mobilizálni az embereket a rendszer válsága idején. Azt mondhatjuk, hogy éppen azért nem, mert a rendszer politikai céljait ekkor már a többség alapvetően elutasította; amit egyébként az is alátámaszt, hogy a németek körében sokan egyenesen azt mondták, hogy a brigádban és a szakszervezetben szívesen tevékenykedtek, de semmi kedvük nem volt a párthoz csatlakozni, amit elsősorban azok tettek meg, akik a párt segítségével kívántak karriert építeni. Egyébként a magyar mintában is elhangzott, hogy a párt „nem nekünk való", ami lényegében ugyanezt fejezte ki.

Ha előre akarunk szaladni a politikai és társadalmi tudat alakulásáig, megkockáztatható a kijelentés, hogy ennyiben mindkét rendszer „demobilizálta" a munkásokat: hiszen a „saját" tömegszervezeteikben nem a politikai célokat látták (illetve amit láttak, azt nem fogadták el, hiszen a valóság nyilvánvalóan ellentmondott a szocialista ideológiának a dogmatikus NDK-ban is), hanem lehetőséget arra, hogy kívül kerüljenek az állami ellenőrzés intézményein. Ennyiben a munkások valóban védtelenek voltak az újkapitalista rendszerben, hiszen kevesen hittek abban, hogy a szakszervezeteknek komoly politikai szerepe is lehet. Ezt a felfogást nagyon jól demonstrálja az alábbi interjúrészlet (ami egyúttal azt is igazolja, hogy itt nem az ifjúság „visszasírásáról" van szó): „Akkor más volt a közösség, azt mondják, az a szocialista brigád, az ilyen látvány, meg akármilyen kommunista, nem, énszerintem nem, most nem lehetne egy ilyet megszervezni, hogy menjünk el együtt, meg kimentünk óvodákba is dolgozni társadalmi munkában, én nem sírom vissza azt az időt, mert az se volt príma, de más volt az emberek egymáshoz való viszonya, kötődése.11 Most abszolút nem törődnek egymással, fásultak, más kor van, más stílus van, más szellem. Mindenki azt mondja, nem volt az olyan rossz, pincébe jártunk, borozni, szalonnát sütni, könyvtárba mentünk, voltak ilyen eminens könyvtári tagok, én is az voltam, nagyon szeretek olvasni. Volt a brigádnapló, szépen kidíszítettük, előadások, a szocializmust terveztük, erre emlékszem [nevet], mozi... Nem volt az rossz, a közösség akkor teljesen más volt, jó, volt az a sok marxizmus, de azt nem vettük ám olyan komolyan. Láttuk az egész értelmetlenségét, hát nem lehetett minket se mindennel beetetni.12 A munkásőrség, az nagyon taszított engem, pedig voltam ifjúgárdista. A második évben aztán nem vállaltam. Nem hitte el az ember... szóval, nem hitte el." (Katalin, 49)13

Természetesen nehéz utólag rekonstruálni, hogyan gondolkodtak a munkások az 1970-es és az 1980-as években, és mennyire érezték át valójában a rendszer

11 Kiemelés - B. E.

12 Kiemelés - B. E.

13 Az interjúalanyok keresztnevét megváltoztattam.

64