Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos" osztályformálódását.

A munkások „alulreprezentáltsága" a mai szociológiai szakirodalomban elválaszthatatlan a rendszerváltás politikai kontextusától. Az egykori szocialista munkásosztály kétszeresen is rosszul járt a régió historiográfiájában: az államszocializmus idején az állampárt erőltette rájuk legitimációs ideológiáját, a rendszerváltás után pedig a bukott rezsimmel azonosították őket. Sőt, sok közgazdász szemében, akik, ha lehet, éppolyan dogmatikus tanná avatták a neoliberalizmust, mint korábban a kommunisták a tervgazdaságot, a „létező szocializmusból" örökölt munkások voltak a jól működő piacgazdaság kerékkötői, akik, úgymond, nem képesek alkalmazkodni a posztindusztriális társadalom kihívásaihoz, hiányzik belőlük az új rendszerben megkövetelt kezdeményezőkészség és rugalmasság, és elvárják, hogy az állam tartsa el őket. A „munkásosztály" mint fogalom pedig minden értelmiségit kínosan emlékeztetett a kommunista legitimációs ideológiára, ami az 1980-as évekre már nemcsak az értelmiség, hanem a munkások körében is hitelét vesztette.

Ha társadalomtörténetileg vizsgáljuk meg ezt a korszakot, akkor azt mondhatjuk, hogy a munkások politikai veresége korántsem csak Kelet-Európábán következett be; ellenkezőleg, Kelet-Európa csatlakozott „megkésve" ahhoz a történelmi folyamathoz, amelynek eredményeképpen a fejlett kapitalista országokban jelentősen lecsökkent a „klasszikus" nagyipari munkásosztály létszáma és politikai befolyása. Nagy-Britanniában a filmtörténetből is jól ismertek a hagyományos iparágak leépítésének társadalmi-emberi következményei (gondolok itt az olyan filmekre, mint az Alul semmi vagy a Billy Elliot). A rendszerváltozás után Magyarországon is készültek olyan filmek, amelyek felszínre hozták a kapitalizmushoz fűződő illúziók szétfoszlását és a rendszerváltásnak azt a munkástapasztalatát, amiről a „véleményformáló" médiumok jelentős része nem akart tudomást venni - hiszen ez megkérdőjelezte volna azt a legitimációs ideológiát, hogy a kapitalizmus visszaállítása mindenképpen elkerülhetetlen, sőt kívánatos volt Kelet-Európábán. Példaként említhetem Schiffer Pálnak a székesfehérvári Videoton gyár munkásairól készült dokumentumfilm-sorozatát, vagy Almási Tamás Ózd-sorozatát.

Itt szeretnék felvázolni a mai kapitalizmusról egy elméletet, amelyet magam is osztok. A nyugati szakirodalomban jól ismert elmélet a fordizmusból a posztfordizmusba történő átmenet5, amelynek következményeképpen a fejlett kapitalista országokban az 1970-es évektől jelentősen csökkent a hagyományos nagyipari munkásosztály létszáma és társadalmi súlya. Weber nyomán Boltanski és Chiapello a kapitalizmus új szellemének nevezik ezt a fordulatot.6 A szerzők a kapitalizmus három, egymást követő „szellemét" különböztetik meg: az első, a kapitalizmus vállalkozó szelleme az 1930-as évek nagy válságának idején tűnik el; a kapitalizmus második szelleme már nem a vállalkozót eszményíti, hanem a

5 Az elmélet kifejtését lásd Somlai Péter (szerk.): Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcen- sékről, i. m.

6 Boltanski, Luc - Chiapello, Eve: The New Spirit of Capitalism. London, Verso Books, 2005.

58