Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja

országuk sóvárgott jövőjének az eljövetelét. Mindez helytelen várakozásnak, rossz jövőképnek bizonyult akkor; a Szovjetunió által a második világháború nyomán megszállt, majd nagyhatalmi rendelkezési körébe vont kelet- és közép-európai államok bolsevizálása, egy bizonyos idő elteltével világosan kiderült, nem csupán egy esemény, hanem kemény strukturális tény, aminek kiszámíthatatlanul hosszúra nyúlhat a fennállása. Talán éppen ez is magyarázza, hogy a rendszer későbbi, hirtelen bukása a meglepetés erejével hatott. Azért kelthetett a dolog meglepetést, mert egy rendszerbeli struktúra huzamos léte az azt aláaknázó külső és belső események hiányában megkérdőjelezhetetlenné válik és egy ehhez illeszkedő, a tapasztalatban gyökerező várakozást szül. Ki tudná megjósolni egy mindig csak utólag látszólag eleve bukásra ítélt politikai rezsim és társadalmi berendezkedés végóráját? Ez majdhogynem lehetetlen; s még ha akadnak is utólag igazolódó efféle prognózisok (mert mindig találni rájuk pozitív példákat), azok sem fakadnak jobban a korabeli tényleges tapasztalatokból, mint azok a jövőt sejtető víziók, amelyek szögesen ellentmondtak nekik. Utólag könnyű persze okosnak lenni. De itt nem csak erről, pontosabban nem arról van szó, hogy minden korban akadnak próféták, akik a csupán a majdani jövőben megszerezhető tapasztalatok fényében már akkor helyesen látták előre a jövőt, és akikre a maguk korában senki sem hallgatott persze.20 Hiszen, ha hallgattak volna rájuk, be sem következhetett volna az általuk (helyesen) előre látni vélt jövő.

Úgy is fel lehet azonban mérni egy struktúra középtávú időbeliségét, helyesebben létezésének tényleges időbeli potencialitását, hogy nagy hatásfokkal megjósolható legyen ez alapján a jelen lehetséges időtállósága: ekkor sem lehet azonban előre látni, hogy mikor, hol és milyen körülmények között ér vagy érhet egyszer véget a szóban forgó történelmi képződmény. S minél inkább több- vagy sokszereplős a történelmi játszma, annál kiszámíthatatlanabb maga a jövő. Ezt emelte ki Koselleck is arról elmélkedve, hogy a váratlan jövő ma egyre gyakoribb tapasztalata mögött a struktúraként elgondolt erők eseményszerűvé válása rejlik; az esemény egyetlen szempillantás alatt eldöntheti ugyanis a tegnap még megingathatatlannak tetsző struktúra sorsát, lezárva annak addigi pályafutását.21

Valóban ennyire reménytelen lenne a helyzet a jövő dolgát illetően egy olyan korban, amikor pedig oly mértékben ki vagyunk szolgáltatva a jövő irányából érkező (és általunk görcsösen megismerni kívánt) erők hatásának? Ez így talán túlzó beállítás, amelyet kiegészíthetünk, sőt talán korrigálhatunk is egy optimistább felfogás megpendítésével. így foghatunk hozzá annak a gondolatmenetnek a bemutatásához, mely szerint a múlt posztmodern fogalma, amely a historizmustól eltérő módon definiálja a jelenbeli történeti megismerésnek a múlthoz fűződő viszonyát, releváns a jövő megismerhetősége (helyesebben a jövő előre jelezhetősége) szempontjából is.

20 A kérdésről napjaink gazdasági válságának a prognózisai kapcsán 1. Hites Sándor: Ki látta jönni? A gazdasági előrejelzés kultúrantropológiájáról válság idején. Helikon, 2009/4. 501-516.

21 Esemény és struktúra ok-okozatiságának itt követett felfogásához vö. William H. Sewell, Jr.: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. University of Chicago Press, Chicago, 2005. különösen 81-151., 197-270.

8