Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Olasz Sándor: Párhuzamos életek ("Nagyregény" (?) öt tételben. Darvasi László: Virágzabálók)

magyar lagúnák, melyek hol itt, hol ott tűnnek föl a városban, a zárlat kétségtelenül nagy hatású jeleneteit kivéve nem teremtik meg hétköznapi és természetfeletti sok száz oldalon átívelő szimbolikáját. A történetmondás öröme, a narrativitás iránti érdeklődés (miközben a szöveg önreflexiós vonulata sem lebecsülendő) teljes pompájában mutatja meg Darvasi László elbeszélő művészetét. Ilyen - akár a mágikus realizmusra is emlékeztető - archetipikus eleme a történetnek a genealógia. A Szép és a Pelsőczy család több nemzedéke tűnik föl, s ebbe a két nagy családtörténetbe még sok kicsi történet ékelődik, különösen a Schütz családról tudunk meg többféle információt. Önazonosság, eredetkeresési kísérlet és ennek tökéletes elbizonytalanítása a családi leszármazás kutatásának tétje. Családregényként azonban bajos lenne a Virágzabálókat elkönyvelnünk. Hiszen a klasszikus család- regényben a sok kis részidő végül egy nagy, mindent integráló, magába szívó időbe illeszkedik. Itt ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk.

Történelmi regényt sem akart írni Darvasi; „inkább csak történeti térbe akartam elhelyezni bizonyos legendaszerű elemeket". Ezért jön kapóra históriánknak a reformkortól az 1870-es évek végéig tartó szakasza, mely nagy lehetőségeknek és a lehetőségek elpuskázásának ideje. Melyben a mindenkori korváltások rotációja körvonalazódik. Szeged porfészekből modem nagyvárossá kezd változni, a hősök új technikai vívmányokra csodálkoznak rá. Valami eltűnik, valami jön, s ebben az új világban nincs helyük a regény mitikus figuráinak, Mama Gyökérnek, Koszta Nérónak, a fűmuzsikusnak, Levél úrnak és Féreg úrnak, de nincs helye Klárának, Szép Imrének, és Pallagi Adámnak sem. „A működése mámorától megittasult anyag felzabálja a meséket..." „A legendáink túlnyomó részének vége." Persze nem mindenki fogja föl ilyen tragikusan a dolgot. Zsófia (Szép Péter nyírségi szerelme, akit a Sivatag virágaként is emlegetnek) Pallagi Adámot ködfigurának, beteg álomnak, az élet tévedésének tartja. Szép Péter pedig mélyen lenézi bátyja ködszerű lényeit. „Mintha a bátyja figyelmeztette volna, hogy vegye tudomásul, mert hazatért, és itthon várják az árnyak, a ködemberek, az utálatos szélfigurák, akik miatt ér csak igazán valamit az élet Köpött rájuk! Köpött!" Ez a váltás - nem föltételezve semmiféle közvetlen hatást - kísértetiesen emlékeztet Márai Mítosz-Logosz ellentétpárjára (lásd Béke Ithakában). A Darvasi-regény hőseiben hasonlóképpen ott feszeng a kérdés, milyen lesz a jövő, mi lesz az ember tragédiája. Az idő roppant ellentmondásokat hordoz. Elhiteti, mehetnének másként a dolgok, miközben az illúziók szertefoszlásának vagyunk a tanúi folyamatosan. Imre magyarázza Schütz bácsinak, hogy a civilizáció eleinte több áldozattal jár, mint nyereséggel. Az ember majd folyamatosan elszakad önmagától. „Most az életünket jelenetenként rendezik át". Csak az „őrület" lehet mentsvár. Az „őrültség" ebben az értelemben nem romboló, démoni elem, megtartó védekezés inkább, vagy annak a látszata. Hogy azok mentik-e meg a világot, akik kiesnek belőle (Schütz doktor vélekedik így), fölöttébb kétséges.

Az olvasónak egyre inkább az a benyomása, hogy ebben a regényben a ciklikus, mítoszi idő van a lineárisba bezárva. Miközben az ötfelé szétírt „nagyregény" mindegyik része visszakanyarodik a reformkor idejébe, s innen nagy ugrásokkal jut el 1879-be, a szegedi nagyárvíz évébe (a szereplők egy része ekkor már nem is él), hogy aztán élők és holtak együtt evezzenek a városba betört Tisza mocskos hullámain, folyamatosan megcsap bennünket a mítosz ideje. Különösen a cigányvajda Gilagóg története érzékelteti ezt a mítoszi áramlatot. Ebben az idősíkokat szeszélyesen váltogató regényben az idő elveszíti „múlásának természetes folyását". „A napok és hónapok nem egymást követve múltak, nem az egyik mozdulat követte a másikat, az egyik szó a következőt." Szép Imre fejtegetése szerint „a dolgok nem egyszer történnek meg", s ebből következően nem is egyszer halunk meg. Elet és halál efféle egybemo- sása irodalmunkban sem előzmény nélküli (Krúdy), mindazonáltal a jelenség kétségkívül a mágikus realizmusban megszokotthoz hasonló. Elgondolkodtató, hogy Imre a forradalom évéből szinte alig emlékszik bizonyosságokra. A regény időszemléletére így az a jellemző, hogy nemcsak az időérzékelés bizonytalanodik el, hanem az idő különféle egységei sem kapcsolódnak egymáshoz. A pillanatok külön élnek. A hősök úgy érzik, ami elmúlt, nem volt az övék, s ami előttük van, átláthatatlan. Ehhez a totális elbizonytalanodáshoz furcsa módon olykor kínos pontossággal ábrázolt terek szolgálnak helyszínül. Szeged mellett - másik pólusként - Bécs utcáin fordulnak meg hőseink a leggyakrabban. A terek szédítő gazdagsága persze azt az érzést is keltheti, hogy a valóság kiismerhetetlen, szövevényes, egy realista pontossággal megrajzolt miliő is lehet félelmetes és titokzatos.

Szeged-mítosz, Bécs-mítosz, de az igazi és hangsúlyos mítosz a Virágzabálókban a Tisza. Hasonló funkciója volt A könnymutatványosok legendájában a Dunának. „Hát nem úgy viselkedik a Tisza, akár a fel s alá hullámzó idő..." A várost behálózó erek „az egymással keveredő emberi sorsokként" képzelhetők el. Az élettörténetek elmondhatatlanságának többek között itt keresendő a szemléletes magyarázata. Hiszen folyvást a miénkbe csordogál egy másik ember sorsa. A regény zárójelenetében a várost elárasztó víz, „a katasztrófa sűrű és édes mocska" már egyene110