Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Tandori Dezső: Küzdelem egy elmondásért

Magam, lassan, ide jutottam viszont: jó, hallgatni kell, de megvan már, hogy miről. Tehát keveset ér, hogy hallgatok róla, felőle. Megvan. Kipottyanhat a zsebemből, sugározhatik a lényemből stb. Wittgenstein tétele, persze, kétértelmű marad. Az egyik eset: meg sincs kimondás-pontosságában az, amiről hallgatni kell. (Nem tisztázzuk, nem dolgunk, miért.) Ellenben ha megvan (az a dolog): 1. fentebb.

A filozófus olyasmit is mondott, hogy eszmetant tkp. csak költészetben lehet művelni, kifejezni, alkotni. Felesbe fogadom csak el. Annyi bizonyos, hogy - sokszor megírtam - úgynevezett Töredék Hamletnek-em tele van még zsengékkel, ugyanakkor filozófiailag eleget tesz Wittgenstein kérésének, a filozófus halála után nem túl sok évvel. S amit ezeken a helyeimen írtam (ne nézzük, mit „zen" jegyben, mit általánosabban) máig áll. Értem ezt így: nincs meghaladva (pl. az, hogy a költészet ilyen kifejeződésekig juthat).

Nekem ez az összefüggés azonban túl bonyodalmas volt, első látásra hiúságokkal járt együtt (holott...!), évtizedeim során, szűk 40 év alatt, kialakítottam magamban a cím alatt idézőjelben (tőlem idézve) hozott tételecskét.

„Nem beszélek; beszédülök".

Ennek kétértelműsége már - nekem - kafkai, cage-i stb. világ. A magyar nyelv ajándéka. (Sok munkáért?) Mert hogy mint ezt például már előre ígérte nekem - s másoknak - egy korábbi, hangulatos négysorosom, nyelvi formáció jegyében, íme:

Ki kéne békülni, mint az ég, kékülni, ki kéne, ki kéne, ki tudja, mi kéne...

...it tehát a kékülni, békülni hagyományos értelemhordozó, csak az „ülni" végződés bennem megmaradhatott, motozott. (A kis vers mókája, ami miatt talán ér valamit, ez: a ki és a mi háromszorosa. Személy, iránymutató szóelem, tárgy.)

A beszélni és a szédülni. Külön nem kavargóit bennem. Egyszerre döbbentem rá, hogy a „beszéddé válni" jelentésben áll a ritkán, szinte sosem használt „beszédülni" ige. Árva, árvulni. Madár - madárulni? Hím - hímülni? E két utóbbi pl. nem megy. De mehetne!

A beszéd esetében ez jól bejön. Ki tudja, miért, mi kellett (kell) hozzá. Vas István a halálból képezte: haláluló. (Haláluló kopasz koponyámat, ha jól emlékszem a versre.) Ez is munkált emlékezetemben, köszönet érte, Pista!

Mármost fejezzük is be ezt a kis passzusunkat. Még nyitottabbá tettük Witti nagyurunk mondását. Nem beszélünk, csak - mint térbe, szakadékba, a kocsmába hej-haj) beszédülünk. A kimondásba. Mi több: beszéddé is válunk! Hohó!

Nyelvi érzékelésünk dolga, mennyire érezzük azt, hogy mi magunk egészünkben beszéddé váltunk, avagy „csak" beszédessé, beszéd-félévé, egyebek mellett beszéléssé is.

De ez a fajta beszéd-értelmezés (a fogalomé) már nem a kimondás, ki nem mondás ellentétpárosának jegyében áll.

26