Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Miklya Zsolt: Holnap virágozni fog a folyó
tejes kisnyuszikat mária te csak nyugodtan menj ki a szikre és fésülj kamillát meg később már július közepe felé mintha azt mondta volna menj le a tiszára mária holnap virágozni fog a folyó hegeszd össze nászodat haláloddal" Az aggastyán itt persze nem a remete, hanem Vitéz Mária, Tolnai Ottó anyai nagyanyja, aki mitikus, ikonikus lénnyé válik a költő számára, s már maga is idősödve idézi meg versében a „szent" asszony alakját. Vitéz Mária „kislány korában apácának állt", de aztán az apja „kivette a rendből / mondván itthon is élhet / szent életet / a kiskonyhában is / beszélgethet az istennel / és valóban attól kezdve hét évtizeden át / szent életet élt / ha nem gyúrta a levestésztát / nem mosott a pléhteknőben / az istennel beszélgetett / a kiskonyha súrolt padlóján / a gyúródeszkán térdepelve". Beszélgetésértékű volt a mosás és padlósúrolás is, hisz „isten és a levestészta mellett / a tisztaság volt / a legfontosabb dolog a számára... / pléhteknőjében olyan tisztára mosta / pruszlikjait üngöcskéit / hogy nem csak a piszok foltjai / a varrott foltok is eltűntek róluk t csipkerongyikává szépült / minden gönce". Minden évben fehérre meszelte kamráját, konyháját, ahol egy testetlen gipszfeszület volt a falon, minden alkalommal lemeszelte azt is, így szinte a fal része lett, egy falból kinövő, kiszóló relief. Azóta is „beszél" a gipsz, Ottó élőbeszédszerű írásművészete valahonnan innen is ered: „a gipszfeszület amellyel később én / palatáblára írtam / s amit írtam / mediterrán (adriai) spongyáimmal / azóta is hiába próbálom visszavonni". Hogy mi is történt pontosan a gipszfeszülettel, azt az életinterjúból tudjuk meg: „Gyermekkoromban leverték a falról, aztán elkezdtem írni vele a palatáblámra, és elírtam, szétírtam a gipszfeszületet, a szűzgipsz- feszületet. Mintha egész opusomat azzal írtam volna, akkor ez egyfajta bűnbeesés is volt." A szűzgipsz beszél, ahogy a csipke, csipkerongyika, ahogy a só. Mert mire is jó a sziksó? (Vitéz Mária „templomba nem járt, csak olykor sziksót söpörni".) A szappanfőzés nélkülözhetetlen alapanyaga. (Vitéz Mária „kamrájában piramist képeztek / a szarszappan tömbjei".) És mire kell a tisztaság? Isten rothadása ellen. Hisz Vitéz Mária az utolsó, „aki még kommunikált vele / utána mint nietzsche mondta volt / elrothadt / mármint az isten". Tolnai nem az „Isten meghalt" formulát alkalmazza, hanem a rothadás képét. A rothadás szerves folyamat, ami megakadályozható, ha a változást okozó mikroorganizmusokat elpusztítják, magas hőfokon vagy fertőtlenítő anyagokkal. A sziksó lúgos kémhatása miatt tisztít, fertőtlenít. A beszéd, a szó (csak egy fonémányira a sótól) szintén ilyen lehet: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?" (Máté evangéliuma 5,13) - Hol történik hát Isten „rothadása/romlása"? A tanítvány (a „rend") szívében, cselekedetében és beszédében. „Olykor mintha beszélgettek volna", szólal meg Mária éneke, mintha ballada szólna vagy zsoltár, s a beszélgetésben feltűnik a gyermekkor két mitikus helye, a Járás és a Tisza. Mindkettő - a szik és a folyó - „szent", abban az értelemben, hogy ott valami több nyilatkozik meg, valami többlet, léttitok, amit lehet remeteként, apácaként vagy filozófusként, költőként keresni, de ami mindig is ajándék volt és marad. Mária számára a kamillafésülés félelme - tisztasága - evangéliumi érzékenységű, kicsinyei a bíbicek, kisnyuszik - „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg" (Máté ev. 25,40). A haláltól való féltés, az élet védelme kiterjed az állatokra is, ahogy a lét - nász/születés és halál - epifániája is természeti jelenség, a Tisza virágzása. Vagy a só virágzása a sziken. 19
