Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Miklya Zsolt: Holnap virágozni fog a folyó

ingadozását. Nem a levegőben kell őket nézni, hanem abban a pillanatban, amikor leérnek, és éppen megérintették áfáidét - akkor felismerhetők. De hogy valaki földet érése pillanatában olyan legyen, mintha állna vagy menne, hogy a létbe való ugrást járássá változtassa, hogy a fenségeset a leghétköznapibb módon fejezze ki - erre csak az a lovag képes..."

Merész dolognak tűnhet Tolnai Ottót a hit lovagjával összehasonlítani (netán lovaggá ütni, mivel is, krumplicukorvágó késsel, lombfűrésszel, partvisnyéllel vagy egy lopott tű hegyével), pedig kézenfekvő a párhuzam: míg a hitlovag a „fenségeset a leghétköznapibb módon" fejezi ki, addig Tolnai számára a leghétköznapibb dolgokban egyszer csak ott a fenséges (a szent). Mi volt kérded a legszebb Dániában című versében így fogalmaz: „a lét a semmis nyomokban mutatkozik legszívesebben”. S egy semmis, hétköznapi nyom (jel) a versből: a koppenhágai kierkegaard-ban (sírkertben) a filozófus sírját keresve „a sima füves sírokon szanaszét félmeztelen I napozó szőke lányok seregét pillantottuk meg / igen az volt a legszebb / ők azok a lányok voltak a legszebbek ott a sírokon / akárha a feltámadás fanfárjait véltem volna hallani".

A semmis kis nyomok létnyomok. A lét üzen, ad hírt magáról, s ha foglalata, határa a semmi, hát a semmi mutatkozik meg maga, s hogy a semmin túl mi van, egy más-lét, nem-lét, vagy az már az innen, vagy Isten maga, nehezen verbalizálható, csak a semmis nyomok mutatnak rá, mint lét-jelek, életanyagba rejtett (mártott) vízjelek.

„A vízjel nem logikai kérdés, nem aforizma, nem isten lábának megragadása, nem is a tavasz tavalyról ismert lágysága. Holott mindegyikre, főleg emez utóbbira, utalni látszik.

De nem az.

A vízjel az az életed mikéntjének a jele az életed anyagában, melyet nem tudsz úgy kifordítani, hogy a vízjel kézzelfogható legyen. Talán épp a kifordítás maga, ez az már, ami a vízjelet tönkreteszi. Emléke marad benned csupán. Meg egy csomó papirosodban, persze, maga a vízjel. Kifordíthatatlan." (Tandori Dezső: Vízjel)

És lefordíthatatlan.

Hang az üresben (Nincs nyelve)

Nincs nyelv. Nincs nyelve.

De akkor hogy lehet az, hogy mégis szól, rezeg, mint az a tijesnói harang a semmihez koccanástól. „Igen a legszebb hangú / jóllehet a leghalkabb / legvékonyabb hang volt az! a legszebb hangú harangot / abban a murteri kis városban / hallottam".

A költő (Ottó), miután már egy évtizede el van vágva az Adriától, akár egy Tömörkényhős, pusztai tanyáján hallucinálja a tengert, s azt a legszebb hangú harangot, amelynek „nincs nyelve / azért szól oly tisztán / a dagadt nyelv a lázas / mandulák nem zavarják".

Ahogy a boltos és felesége sem zavarja már „az árva sajtharangot", hogy megszólaljon, a bolt üres, gazdáit táborba hurcolták, csak egy „drágakőszín döglégy" szorult az üvegharang alá, az ad még hallható létjelet. Tolnai gyerekkori élménye ez, „Hermann bácsinak hívták a tulajdonost, csodálatos kis üzlethelyisége volt, teljesen üres, súrolt padlóval, és egy pult állt benne, azon egy-két üvegharang, az egyik alatt krumplicukor, a másik alatt mézeskalács, szinte nem is volt más az üzletben. Csak ez a két intenzív harang." Miután elhurcolták az idős zsidó házaspárt, a gyermek Ottó bemerészkedett az üzletbe, az ürességbe, ott hallotta azt a hangot, ahogy az üvegharang alá szorult zúgó légy feje odaütődik az üvegfalhoz.

Hang az üresben.

Úgy kapaszkodik fel a harangozó is a kopott márványlépcsőkön a „nyitott toronyba" (torokba), „akárha egy modern zenész" az üresbe, semmis űrbe, csillagok jegét közelíti, ütögeti egy tűvel, lopott tű hegyével. A tűhegy, akár a tű foka (könnyebb a tevének, sza17