Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Virág Zoltán: Az élmények koloritja (A folyó, a delta és a tenger kulturális alakzatai a symposionista költészetben és prózában)

látványelemeit, az Önarckép novellával (1986) elbeszéléseinek akvatikus fogékonyságát a szárazföld felszíni mozdulatlanságának és a dülöngélő vízi világ monoton dinamikájának ellenpontozódásai kölcsönösen formálják teljessé. A tenger a vég nélküli belemerítkezések, lebegések, ringatózások őseleme, kiapadhatatlan forrásnak, adakozónak tűnik, ám nem csillapítja a vágyakat, nem oltja a szomjat, körülöleli a hősöket, de mégis távol tartja őket magától. Ezáltal mélyül a valóság hulladékainak temetőjévé, a testekben tenyésző érzékcsalódások, a testek közötti csereaktusok bekebelezőjévé, az írás tevékenységének kikényszerítőjévé. Aligha véletlen, hogy a több évtized elmúltával a Domonkos Domi István néven megjelentetett Yu-Hu-Rap (2008) kötet versbeszéde pontosan erre a tulajdonságára réved vissza: „ tenger / ücsörögni áradozni / tőled tanultam / önmagát ringató / öröm / mélységnek álcázott / közöny".

Végei László korai műveiben, az Egy makró emlékiratai (1967), A szenvedélyek tanfolyama (1969) és az Attüntetések (1984) című regényeiben, továbbá a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (1969) című novelláskötete elbeszéléseiben a pannon fateknő képzeteivel társuló tenger az önmegfigyelés, a bensőbe pillantás sorsmetaforájává alakul át, az antropológiai zóna szegmentumává jelölődik ki, amely a távoliét fenntarthatatlanságára, a menekülés lehetetlenségére figyelmeztet. Habzó fodrai, rémítő viharai az önérzékelést, az önszembesülést mint a törvényen kívüliség állapotát idézik. Miközben a szabadságról szőtt álmok és a közös csavargások ideális helyszínéül kínálja magát, közönyös hullámzása a folyóparttól tengerpartig utaztatott, kényszermozgásaikban tetten érhető testek tranzitivitásának, szervérzeti sivárságának tompa felhangjait visszhangozza. A tartományi élet bomlékony minőségeinek középpontba kerülése így az idegentapasztalat és a kisebbségi számkivetettség személyes életre vonatkozó, finális érvelési sémáit, kérdésformuláit ütköztetheti revelatív erővel.

Maurits Ferenc festészeti és költészeti anyagként értelmezett folyójának és tengerének pillanatnyi kopársága, megdermedése, időnkénti szürke bukdácsolása az 1960-as évek vége óta áll vitathatatlan rokonságban Böndör Pál tengermelléki, karsztvidéki költészetének nyomvonal-szakadásaival, pusztító és pusztuló természeti kettősségével. Balázs Attila prózaírásának folyó-archeológiája (pl. Cuniculus [1979], Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból [1986], Ki tanyája ez a világ [2000], A meztelen folyó [2001], Kinek észak, kinek dél [2008]), valamint Fenyvesi Ottó költészetének, képzőművészeti munkásságának tenger rajzolata és oceanográfiája (pl. Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon [1978], Kollapszus [1988], A káosz angyala [1993], Buzz off! [1994], Amerikai improvizációk [1999], Blues az óceán felett [2004]) az emlékezet mint tájkép poétikai hatásfunkcióit, a történelmi játszmák alulnézeti perspektíváját, családi magánmitológiáját, szubkulturális morzsáit kamatoztatja bő három évtizede.

Az Új Symposionhoz kötődő alkotók törekvéseiben a mások hangjának jelölt vagy jelöletlen asszimilációja szintetizáló folyamatként érhető tetten, diakronikus és szinkro- nikus párhuzamosításokban, áthallásokban jutva érvényre. A sokféleség birtoklásában az anyanyelvi kultúra, a környezetnyelvi műveltség és a világirodalom termékenyítő hatásai köszönnek vissza, egyformán érdemlegesen. Ezúttal főként Tömörkény István tiszai, dunai, adriai legendáriumának elemeire, a partra ügyet sem vető hőseire (Tiszai legenda [1895], A Duna lánya [1895], A tengeri város [1896] stb.), a tenger költészetének Herczeg Ferenc-i impresszióira (Szelek szárnyán [1925]), a Lorand Gaspar-i fényvizsgálat, színkezelés és nyelvhasználat plazmatikus minőségeire, továbbá Horváth Elemér orfikus költészetének trópusi kékjére, dunai, tiszai, lajtai, ipolyi együtthatásaira érdemes utalni a magyar irodalomból. A déli szláv irodalmakból a Mediterráneumra valamiért neheztelő Miroslav Krleza verseinek dalmát díszlete, „pávatoll-szivárványú", ezüst és selymes „pókháló tengere", Milos Cmjanski sebzett, bevérződött, vajúdó tengere, Tin Ujevic imádott

11