Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Kontra Ferenc: Az egyetlen könyv mágiája (Nettitia K. Froese: Lemúria legtetején)
Nettitia K. Froese könyve a soha meg nem írott könyv mítoszát köti össze azzal a sztereotip kérdéssel, ha egyetlen könyvet kellene magunkkal vinni egy lakatlan szigetre, akkor melyik lenne az. Intellektuális kérdés, de a kézzelfogható tárgy egyúttal a talizmán is. A civilizáció és káosz egymásmellettisége veti fel azt, hova lesznek azok a könyvek, amiket elolvastunk. A könyv szerkezetét elemezve - megint csak nem véletlenül - Szent Pál apostol efezusbeliekhez írt leveleinek felépitése juthat eszünkbe, melyekben a világos előterjesztés után meggyőző érvelés következik. Csakhogy nemigen tudjuk előre belátni mégsem, hova visz bennünket az invokációnak is tekinthető felütés. A kortárs prózából Németh Gábor Eleven hal című prózakötetének koncepciójával is párhuzamba állítható. Az történik ugyanis mindkét esetben, hogy az alakuló szöveg olyan az asztalon, mint az „eleven hal", elsősorban öntörvényű, asszociatív, tehát nem történetelvű. A koncepció tehát nem az, hogy az író már előre tudja, mi lesz a történet vége, így az írás ebben a felfogásban nem az olvasó (meg)vezetésének eszköze, hanem az a cél, hogy az írónak társa legyen a szellemi kalandban. Eldönthetetlen, hogy Nettitia K. Froese álnév, alteregó vagy alakmás. Esetünkben mindenképpen a szépirodalmi én megjelenési formája. Könyve műfaját tekintve levelekből álló esszéregény. A huszonöt részre tagolt prózára az esszé és a regény műfaji sajátosságai egyaránt jellemzőek. Olvashatjuk regényként is, ahogyan az Esti Kornélt, mert azonos a főhős személye (Abi al-Maarri), az elbeszéltek helyszíne (a dolgozószobája) és azok egyidejűsége. Magányának kabbalisztikus 26 666 napjánál kezdjük és fejezzük is be az olvasást, mágikus idősávban járunk közben, „farkasok órájában, amikor a tegnap átadja helyét a mának, és amikor a holnap tegnappá lesz, midőn a képzelet levetkezi a racionalitás béklyóit, az ébrenlét átadja helyét az ájulásnak, s az esthajnalcsillag sugara átüt az éjszaka kábulatán". Az esszéjelleg pedig az irodalom szakmai kérdéseit veti fel. Legjellemzőbb példája ennek a modem regényről szóló fejezet, amely arra reflektál, hogy 2002-ben száz író a Don Quijotét ítélte a valaha írt legjobb szépirodalmi műnek. A szerző/elbeszélő véleményének kifejtésében alig leplezett iróniával jut arra a következtetésre, hogy ha „a stílus babonájában szenvedő elméletírók modorában olvastak volna 1605-ben is, a Don Quijote soha nem került volna be az örökbecsű művek közé". Jóllehet a főhős, Abi al-Maarri számtalanszor hangsúlyozza, hogy az Efezusi betűknek nevezett világlexikont/enciklopédiát írja, tehát azt a bizonyos egyetlen könyvet, voltaképpen a lehetetlenre vállalkozik. Éppen a paradoxon ad alkalmat arra, hogy a Lemúria legtetején című könyvben viszont jelképesen „minden" könyv benne legyen. Egyrészt rengeteg konkrét, név szerinti utalás van benne (Homérosz, Rimbaud, Pascal, Rabelais, Boccaccio, Bandello, Erasmus, Lope de Vega, Hans Sachs, Danilo Kis, Márton László, Samu János Vilmos), emellett ugyanennyi talány is, hogy éppen kinek melyik művével találjuk szemben magunkat. Esetében nem a posztmodem immár hagyományos idézetmechanizmusára kell gondolnunk, hanem az olvasmányélmények „ráírására". Inkább az így írtok ti újragondolásáról, intellektuálisabb megvalósításáról beszélhetünk. „Kísértet járja be a látható világot!" - olvassuk az egyik párbeszédben. Az utalások játékosak, enigmatikusak, mert nem szó szerintiek. Az olvasás öröme/hedonizmusa lépten-nyomon átüt a leírtakon. Éppen azáltal tud lebilincselő lenni egy féloldalnyi körmondat, mert mintha E. A. Poe Usher /lázából indítana és B. E. Ellis Nullánál is kevesebbjével fejezné be a mondatot, vagy inkább a történetet. Fontos szó itt a „mintha", mert nem tudhatjuk biztosan. Ez a játékos rávezetés számtalanszor utal arra, hogy egyes irányzatok/iskolák honnan indulnak és hova érkeznek. A szerző (áruljuk el!) Fekete J. József, aki ezernél is több könyvről írt tanulmányt/kritikát, ezúttal a saját „jutalomjátékaként" megosztja az olvasóval írói tapasztalatait; csakhogy most az ő elbeszélésében a saját stílusán konvertálva szólalnak meg mások, elevenek és holtak. Az igazi bravúrja, ugyanakkor központi gondolata is a könyvnek az indigóhatás. Milyen lenyomata maradt bennünk annak, amit elolvastunk. Néha tapasztalat, máskor metafizika. Mégsem mos egybe semmit. Részletekbe menően pontos, mint John Dos Passos a Manhattani kalauzban. Néha az élményen, máskor a tapasztalaton van a hangsúly. És azt se feledjük közben, hogy aki beszél hozzánk, annak jelleme, szokásai vannak, bölcs és igazságos, rigolyás, házsártos és számon kérő, egyszóval saját talizmánját hordozva mindenki magára ismerhet. Magára ismerhet olyan értelemben is, ha szétnéz, milyen jövőt jósol saját magának és környezetének. Lemúria emlékezete mai és valós párhuzam. Olyan, mintha már egyszer minden megtörtént volna. Olyan, mintha az utolsó könyvünket írnánk. De ezt legalább derűvel tesszük. (zEtna - Basiliscus, Zenta, 2009) 109
