Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Sümegi György: "A mű csak út, semmi más" (Kántor Lajos és a képzőművészetek)
a Balti-tengerig (Útirajz a modern művészetekről. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár) című, melynek a modem művészetekről szóló útirajzait az 1979-es Szárny és gyökér, valamint az 1983-as Milyen az út? című könyveiben folytatta. Ezen kiadványokra épül a Gyökerek, álmok, tengerek (Ister, Bp., 2002) című egybegyűjtött, friss kommentárokkal - ahogyan ma látja ugyanazt - kiegészített, ill. új írásokat is közreadó kötet. A Kriterion Galéria kismonográfia-sorozatában Deák Ferenc (1982), Cseh Gusztáv (1983), Paulovics László (1983) munkásságát mutatja be, majd később Györkös Mányi Albert (1995), és a legelsősorban szeretett mester, Nagy Albert művészetét dolgozza föl fontos, önálló kötetben (Fehér volt a világ. Kriterion, 1997.) Nagy Albertet, ha az erdélyi Nagyok közül harmadikként beszél róla, akkor is elsőként említi, pl. így: „Nagy Albert a jelképértékű figurális kompozíciók s a városi tél festője" (Kántor: Hazatérő képek, 88.). Legutóbb a Pallas-Akadémia Kiadó (Csíkszereda) képzőművészeti sorozatában Vinceffy László ma már meghatározóan fontos művészetéről jelent meg (2009) összefoglalója. Szerkesztőként a Képzőművészeti írások 1984 című, fontos tanulmányok gyűjteményét jegyzi. S persze, a Korunk szerkesztőjeként sok képzőművészeti írás gondozója, s az 1974/2-es képzőművészeti Korunk-szám szerkesztője. Ekkor, a Korunk képzőművészeti száma szerkesztésekor már a Korunk Galériában járunk. Általában két-három hetente nyílnak verssel, irodalommal, zenével, közösségi művészeti élménnyel is emlékezetessé tett kiállításaik. A Korunk Galéria (Erdélyben, s talán Kelet-Közép Európában is páratlan) a közösséget is összetartó missziójáról színvonalasan számol be a Közösség és művészet. A Korunk Galéria története 1973-1986 alcímű (Kolozsvár, 2008) antológiában (bevezető: Székely Sebestyén György) az elemző bemutatásig, a monografikus földolgozás lehetőségéig eljutva hasznos és pontos adattárral kiegészítve az egyes kiállítók kis portréi képezik a legnagyobb művészettörténeti értéket. Talán csak azt lehet hiányolni, hogy a működésnek, de különösen a betiltásának semmiféle dokumentumát nem fűzik, nem építik a szövegbe a szerkesztők, pedig az még hiányzik a galériatörténet teljes palettájáról. A Hazatérő képek Barcsaytól Vinceffyig címet viselő friss gyűjtemény a Korunk-Komp-Press Kiadó kiadványa (2009). Kántor az önálló kötetben még meg nem jelent képzőművészeti írásait gyűjti egybe, megnyitókat, tárlatismertetőket, kisebb folyóirat- és újságcikkeket. A gyűjtemény tengelyében a Korunk címlap- és tipográfiatörténete áll. Megfogalmazza azt is, hogy mit jelent számára „a Korunk-örökség, a Gaál Gábor-i hagyomány [...]: fogékonyságot az újra, az áttörést, [az] elzárkózás [helyett] a szemben az árral magatartást". Valójában ő is maximálisan igazodik mindehhez. Ha kolozsvári, művészetről író generációs társai közt keresem a helyét, bizonyosan nem közelít Kántor attitűdje a kissé idealizáló, nem létező képzőművészeti iskolákat tételező magatartáshoz, ám a tényékbe, legapróbb adatokba sem ragad bele. Nagyfokú általánosító és átlátó képességgel, esszéisztikusan oldottan, gondolatilag magvasan fogalmaz. Elfogultságai, vagy mondjuk így: ízlésének kitüntetett életművei persze vannak. Az emlegetett Nagy Alberté, Deák Ferencé, valamennyire Jakobovits Miklósé. És a Korunk Galéria újra és ismét. Akik abba belefértek - valóban az erdélyi/romániai 20. századi képzőművészet legjava, mindazok, akik „képbe írták-írják a Kort" és tegyük hozzá: önmagukat, önmaguk belső világát. A Székelyudvarhelyi Korunk-Képtár újra fölvetheti a 20. századi erdélyi/romániai magyar művészeti/képzőművészeti múzeum sürgető szükségességét. És - amire utaltam az elején - Kántor szervező, egyik fontos legutóbbi tette a Kolozsvár Társaság helyiségeiben állandó kolozsvári képzőművészeti kiállítás létesítése, de ugyanott folyamatosan időszakos tárlatok is létrejönnek. Könyvtervezői, könyvkiadói munkásságából csak Cseh Gusztáv monumentális triptichonját, hármaskönyvét emelem ki. S azt még, hogy a Korunk-Komp-Press Miklóssy Gábor írásai közreadásával egy képző- művészeti dokumentumsorozatot indított Kántor Lajos bevezetőjével. Most Kántor Lajosnak a Hazatérő képek című friss könyve azonos formában, ha úgy tetszik, más módon, de folytatja a sorozatot: képzőművészeti írásokat közöl, amelyek jelentős dokumentumértékkel is bírnak. Bizonyítva, hogy valójában idekint és odabent is „egymásért kell és lehet belépnünk a képek birodalmába". 103
