Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Kucserka Zsófia: Regények, vég nélkül (A Különös házasság és a regénybefejezés)
Mikszáth, amikor reflektál erre (a szándékérvényesítő, történetséma mentén való) olvasásmódra vagy saját regényeinek befejezésére, akkor általában a valóságnak való megfelelésre hivatkozik, mint ami meggátolja, hogy kielégítse a happy endre áhítozó olvasót. Erre utal a Két választás fent idézett részletében, és ezzel indokolja Csiky Etelka visszaemlékezésében a Különös házasság végét. Legkifejtettebben A Noszty fiú Utóhangjában foglalkozik a kérdéssel, ahol a lezárás hiányát úgy értelmezi, mint a regény műfaji változásának következményét. Eszerint a regénynek a riporthoz kellene közeledni, ami „legközvetlenebb rajzolata a valóságnak", és el kell veszítenie szépen lekerekített formáját, hogy pusztán csak az életből kimetszett eset leírásává váljon. A kimetszettség magyarázná, hogy a történet nem ér véget, és a tényékhez való riporteri hűség lenne ott a házasság elmaradásának oka.16 Az indoklás érvénye már magában a Nosztyban is kérdésessé válik, de talán még jobban megvilágítja a mikszáthi magyarázat ellentmondásosságát A fekete város lezárása. A fekete város végével kapcsolatban szintén fennmaradt egy kortárs visszaemlékezés, amelyben Takáts Sándor17 egy olyan beszélgetést ír le, ami kísértetiesen hasonlít a Csiky Etelka által felidézett párbeszédhez: „Tudott dolog, hogy a regény végén Lőcse városa lefejezteti Görgey alispánt. A történeti hűség kedvéért ez bátran elmaradhatott volna. Figyelmeztettük is Kálmán barátunkat, hogy ne így fejezze be a regényt. De ő makacsul ellenállott. "18 A beszélgetésben itt is olvasói elvárás ütközik a szerzői szándékkal a történet végkimenetelének eldöntésében. Az olvasók mindkét esetben még a mű születése közben szólnak bele a történetalakítás folyamatába, és aktívan részt kívánnak vállalni az írás munkájából. (Erre nyilvánvalóan a folyóiratbeli megjelenés adott lehetőséget). Takáts Sándor azonban (Etelkával szemben), úgy tűnik, nem tudta keresztülvinni olvasói szándékát; Mikszáth a maga elképzelése szerint fejezte be a regényt, és ezzel ellene ment a fiatalok boldogságára vágyó olvasói elvárásnak. A felidézett beszélgetés egyik legérdekesebb vonása, hogy Takáts Sándor Mikszáth saját normáit vagy elveit veti be a vitába. Etelka egyszerűen a naiv, beleérző, szereplőkkel együtt érző olvasó szempontjából fogalmazta meg vágyát a boldog végre, és amikor a szerző a tényszerűség követelményére hivatkozik, azzal Etelka nem tud vitába szállni. Ezzel szemben Takáts Sándor éppen a tényszerűség érvét szegezi a szerzőnek. Azt állítja, hogy a történeti hűség nem érv amellett, hogy a regénynek Görgey halálával kell végződnie. Mikszáth saját normáját használva küzd a szerzői történetalakítás ellen. A tényszerűség, vagyis Mikszáth magyarázata a regényvégek problematikusságára nem minden esetben indokolja a kései regények történetfelépítésének változását. Úgy tűnik, hogy nem pusztán a valóságnak való megfelelésről van itt szó. Amennyiben elfogadjuk, hogy az alkotási folyamatnak része a szerzőnek olvasójával folytatott (képzeletbeli vagy valóságos) dialógusa, akkor ezek a regények felfoghatók úgy, mint egyfajta olvasásmódnak való tudatos ellenszegülés. A Noszty fiú lezárását és az Utóhangot értelmezve Milbacher Róbert is arra hívja fel a figyelmet, hogy a lekerekített, kiengesztelődést nyújtó befejezés elsősorban a Jókai-szövegeken szocializálódott olvasóIII. Tényszerűség és történetséma mint narrációs tényezők 16 A Noszty fiú lezárásával kapcsolatban lásd elsősorban Hász-Fehér Katalin: „A vígjáték és a regény párbeszéde." In: Tiszatáj, 1997/1. Diákmelléklet. Valamint: „A Noszty fiú esete Tóth Marival" Tanulmányok. című kötet számos írását. Szerkesztette: Milián Orsolya. Gondolat - Pompeji, Budapest-Szeged, 2008. 17 Takáts Sándor (1860-1932) művelődéstörténész, történelemtanár. Mikszáth Kálmán barátjaként és történészi tanácsadójaként jelentős része volt A fekete város történelmi hátterének kialakításában. Vö.: MKÖM 22., 249-250. 18 MKÖM 22., 249-250. o. 56
