Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Kabdebó Lóránt: Mi és ők
lanyhálózattal való betelepítése és az ostrom alatt egy város, Gyöngyös víz- és villanyellátása után célját vesztett öreg lett, aki - bár komoly nyugdíjjal rendelkezett - boldog lehetett, hogy valahai beosztottjai mindennapi apró feladatokkal látták el. Hős és példakép valaha, napi túlélő akkor, akinek mindennapi életmenetéért retteg családja. Helyette szenvedtem és csalódtam naponta, és közben rátaláltam azokra a fiatal költőkre, akik saját értelmüket veszített szüleik sorsát szenvedték, és még beszélni sem mertek az elvesztett tekintélyről, életük folyamatosságának eltűnt értelméről. így került - ma már megértem - írásaimban együvé a Hetek néven figyelmemmel egybeterelt néhány fiatal. Egyikőjük, egy szilveszteri estét megelőző szerkesztőségi évbúcsúztatást követően leültetett maga mellé egy körúti presszóban, és - mintha a magam családjának történetét - elmesélte apja szomorú falusi értelemvesztését. Mára válik világossá számomra, hogy más történetet hallottam, de egy lényegre figyelhettem. Az összetartozás keresése fájdalommá vált bennünk. Költőként emlékezetet akartak teremteni verseikben, de helyette csak romokra találtak. Ha mást nem, önmaguk méltóságát mégsem adták fel. Olyan versek születtek általuk, amelyek ezt a veszendőbe siklott méltóságot fogalmazták újra. Különböző témákban, de egyként az értelmes emberi élet méltóságába kapaszkodtak verseikben. Féltek, de igényeiket fel nem adták. Verseikben búcsúzott az ezeréves Magyarország. Amikor a Forrás szerkesztői megkértek, hogy egyik régi munkatársuk születés- napi évfordulója közeledvén, a helyi kötöttség okán mindenképpen szeretnének megemlékezni róla, segítsem őket ebben - nagyon megörültem. Mert a hűség az irodalmi életben ritka szokás. Pláne akkor, ha a régvolt kapcsolat nem is lehetett problémáktól mentes. Tudták, hogy valaha gyakran írtam róla is, lévén hogy a Hetek írócsoportjához tartozott, akikhez engem szerkesztői-irodalomtörténészi kapcsolódás kötött. Ok akkor csak ezt a formális kapcsolódást láthatták. Olyan külsődleges eseményeket, amelyeket az irodalom kötelessége rögzíteni. Az Új írás és a Napjaink folyóiratok kritikusaként valóban volt valami közöm ahhoz, hogy hét egymástól függetlenül felnőtt, kialakult és komoly szerzői rangra szert tett alkotó között valamilyen hasonlóságot is felfedezni véltünk. Összekötöttük őket, személyes találkozásokat is szerveztünk ünnepi alkalmakkor. Farkas László az Új írás szerkesztőségében, Serfőző Simon a Napjainknál és jómagam szerveztük a folyóiratokban is találkozásaikat. Mi volt közös bennük? Vidékiek voltak, becsületesen ragaszkodtak származásukhoz, felnevelő közegükhöz, a szegénységhez, amelyből nem tudtak kikerülni a „népi állam" keretei között sem. Megveszekedetten siratták a pusztuló nemzetet. Szuggesztív költői erővel. Szociográfiai ihletéssel. Mi összefogtuk őket - ők erőszakkal kiváltak ebből a karámból. Senkire sem akartak bajt hozni. Mert szavuk, ha szervezettséget éreztek volna a hivatalbéliek mögöttük, veszélyt hozhattak volna mind órájuk magukra, mind pedig azokra, akik hangot adtak keserveiknek. Sohasem értettem, miért válnak szét. Miért nem tudunk még egyetlen antológiát sem hőskorszakukban összeverbuválni. Ha folyóiratba hívtuk őket, mindig volt közülük, aki csak „másodközléshez" járult hozzá. így mind a heten, egyszerre, talán sohasem voltak összekapcsolhatók. Ok tudták, miért. A mélyből jöttek, és ott éltek továbbra is. A témájuk és életük összefonódott, épp ezért tudták, milyen veszélyes lenne, 40
