Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Szepesi Attila: Rácz Aladár cimbalma, avagy a régi-új

állatok az avaron feküsznek, amit a szél lesodor az ágakról, majd újra a levegőbe emel. Falvédő ez, kérem tisztelettel, nem líra. Sto gyelaty, ahogy Iljics elvtárs említette volt, kérdezheti a jámbor műferdítő és versbe szedi a falvédőt. Nem tehet mást. Ha jobb költő, leír korrekt jambusokat, ha kevésbé jó, nyekergő jam- busokat, melyeknek semmi köze nincsen a Babits-vers testéhez-lelkéhez, de még a ruhájához se sok. Mert ahhoz a mi jámbor bolgárunknak vagy németünknek, hogy közel férkőzzék a csodához, akkor sem volna könnyű dolga, ha ismerné az anyanyelvűnket.

Eliot, az angol költő-mágus említi, hogy olyan versek leglényegét is képes megsejteni, melyek számára ismeretlen nyelven szólalnak meg. Erről van szó: a vers meg a muzsika több, mint amit róla el tudunk mondani. És éppen ez a lényege, a kimondhatatlan.

„Megérdemelné a békés halált / minden írnok, aki az éjszakában / tollat fog és papír fölé hajol..." - írta valaha Pilinszky János. írnokok vagyunk mi mindannyian a vers jelképe értelmében, toliforgatók és muzsikusok, és higgyük el, hogy valóban megillet bennünket a Pilinszky említette kegyelem.

(Elhangzott a Tinódi-lant átadásakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2010. január 19-én.)

35