Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Turai Laura: "Érheti szebb fény?, aranyló, kit sújt az Ég?" (Dobozi Eszter: Túl a rákbarakkon)

ókként jelennek meg a mai kórház gépiesen továbbforduló helyszínei, és tanúi leszünk egy lélek iszonytató és megrendítő küzdelmeinek. Nyilvánvaló, hogy a szerző rendkívül közel áll hőséhez, így mi is bőrünkön érezzük a megpróbáltatások rettenetes gyűrődéseit, a betegség fémes ízét. Vákuumként szippantja be az olvasót a valóság levegője. Itt a kórház kiszolgáltatottsága újra gyerekké teszi a szenvedő embert, kivéve kezéből az irányítást. Az egészségügy mint iparág tűnik elénk, mely iparágban a kezelés fájdalmasabb, mint maga a betegség.

Angelika fontos vezető pozíciót betöltő asszony egy cégnél, akire ezért mintegy váratlanul szakad rá millió teendője közt a betegség. A mű minden más szereplő ellenére mondhatni egyszereplős, leíró jellemrajz kevés található, a karakterek önmagukat rajzolják kíméletlenül, sokszor csak egy-egy megnyilvánulással. Ilyen megnyilvánulás azé a doktornőé, aki a gyógyulás latolgató esélyeire csak „göcögni" képes. Az ő lelkiállapotát is érzékeny elemzés kíséri: az anyagba merülés napi irtózata nem lehet üdvözítő érzés egy sokat tapasztalt szakember számára sem. Mégis fölmerül a kérdés: ki a boldogabb? A halott reményű szakember vagy az élő reményű páciens? Vathy Zsuzsa lényegre törő ismertetőjében megjegyzi, hogy amiért nem tudjuk letenni a könyvet, az éppen ez a pillanatra ki nem hunyó remény.

A főszereplő nő jelleme, mint az lenni szokott, a megpróbáltatásokhoz való viszonyában (tehát a mű legsűrűbb pontjain) mutatkozik meg legélesebben. Rendkívüli és rendíthetetlen karaktere éppoly erős, amilyen érzékeny. Gyógyulása erőteljes vonásokkal megfestett énképével válik egyre teljesebbé. A Per Gynt-i hagymahéjak a hajszőrzettel együtt hullnak le a szemünk láttára, a kemoterápiás infúzió az alázat olaját fecskendezi, és így dereng föl ismét Krisztus képe a kórházi neonfényben. Rémületes erejű képek bontakoznak ki előttünk az emberi organizmus mélyvilági kínjairól, amit fájdalommentes perceiben sejteni nem mer sem a test, sem a lélek.

Megtudjuk, hogy Angelika számára az élet korábbi infúziói is méreggel voltak tele - most valós vagy képzelt ellenségeivel való benső küzdelmeiben Dávid zsoltárához, Kecskeméti Végh Mihály könyörgéséhez fordul. De a sok gyógyszer-méreg közömbösítheti-e az eddig magába szívott mérget? És hol áll meg e mérgek ereje? Megáll-e az „én" küszöbén? Meddig nem gyilkosság? Felismeri-e még önmagát? Töprengéseiből a megbocsátás fénye mutat járható utat.

Jótékony gyógyszernek bizonyul az eddig is jól bevált munka, kötelességtudata, rend- szeretete töretlen, bármennyire is próbálják megtörni a szkeptikusok. A test pokoli kínjai közepette - melyhez olykor elég egy szilva, vagy egy puszta „látvány" - minden szalmaszálat megragad: kételkedve bár, de természetgyógyászhoz fordul. Mit adhat egy ilyen gyógyító? A csonkítás helyett a benső erőkre, az önerőre való hagyatkozást javallja, visz- szaadva a kézből kivett kormányt. Az eddig külsőséges, mert csak a testre vonatkozó kérdések után elérkeztünk a benső bizalmi kérdéshez. Hirtelen minden egyszerűnek tűnik.

Másik, de mint kiderül, gyenge szalmaszál a már rövidítésében igen „rósz" sugallató Rákbetegek Országos Szövetsége, de megtudjuk, hogy például a pécsi orvostudományi egyetem egy készítménye és más természetes szerek is hatásosak. Konkrét, valós tényanyagokra támaszkodik tehát a mű, habár dokumentómjellege nem egyes adatok felsorakoztatása miatt hangsúlyos. Maga a kortörténet mint testi és lelki röntgenfelvétel teszi azzá. A szerző megfogalmazásában: „filozofikus felfogásban előadott kortörténet. Pszichologizáló áthallásokkal." Ha nem is tudjuk meg, hogy magát a betegséget (melyre az orvosok csak „széttárják karjukat") mi okozta, a mélyreható önelemzés mégiscsak gyógyerejűnek bizonyul. Megelevenedik a múlt is (talán a megdermedt ráksejtek is megmozdulnak?): a politika (ami állandó feszültségforrás egészen a III/III-as ügynökök titkos jelentésétől a jelen ragadozóiig), a munkahelyi áskálódások, „volt szerelmek", hiányérzetek. Különösen

126