Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Gazda István: Így élt…
pályaudvartól tíz percnyi járásra lévő lakásukba bevezetnék a vonalas telefont. A fenti ügyosztály nyilván mérlegelte a kérést (hiszen ki más döntött volna, a döntés nyilván nem a zsinórkihúzók dolga volt), s úgy látták, hogy számukra ez túlságosan kockázatos. Ha ez az ember eme eszköz segítségével mindennap bírálja a rendszert, s ezeket a szövegeket folyamatosan rögzíteniük és gépelniük kell, úgy az ügyosztály egy újabb munkatársat kénytelen szerződtetni, ami már nem fér bele a keretükbe. Ha Vekerdi valahol előadást tartott, hivatalból ott ült a Szakértő, ha tanított, akkor ott, ha a munkahelyén volt, akkor sem volt gond, de ez így mégiscsak gazdaságosabb volt számukra, úgyhogy a vonalas készülék soha nem érkezett meg hozzájuk. * Hogy mit köszönhet a magyar tudománytörténet-írás Vekerdinek? Először is azt, hogy a fiatal kutatókat megtanította kutatni. Aztán felhívta a figyelmüket arra, melyek azok a fehér foltok, amelyeket mindenképpen el kellene tüntetni. Bizonyította számukra, hogy kik azok, akiknek az életművére érdemes figyelni, és kik azok, akik tízszer annyit írtak, de érdektelenek. Petényi Salamon Jánosra mindig ráirányította az egyetemi hallgatóság figyelmét, ő egy madártani szakember volt, Herman Ottó tanára, akinek az akadémiai hagyatékát követői kidobták, nehogy fény derüljön arra, hogy mekkora különbség van ő és a gyengécske utódok között. Maga Herman Ottó találta meg Petényi hagyatékát - tudtuk meg Vekerditől - a Teleki téri piacon egy zöldségesnél, aki feltűnően szépen díszített papírokba csomagolta a gyümölcsöt, e díszítmények pedig Petényi madárrajzai voltak. Herman Ottó meg is vette a makulatúrát, s a híres hátrahagyott iratok (néhány addigra már elrepült madár kivételével) meg is jelentek nyomtatásban. Vekerdi megtanította mindnyájunknak a tudományos kutatás etikáját, amely arról is szólt, hogy kézirattárakban, levéltárakban sok név nélküli anyag is található, de nem illő azt saját név alatt, afféle kandidátusi disszertációként közreadni (hittem Vekerdinek, s amidőn egy disszertációnál bíráló voltam, magam is rámutattam erre a tényre: ez a dolgozat annyira jó, hogy nyilván nem az előttünk itt álló személy írta, mert ő ennyire nem tehetséges; emiatt majdnem ki is rúgtak az egyetemről, ami akkor már a munkahelyem volt). Vekerdi viszont mindig hangoztatta, hogy őt bármely bírálatáért nyugodtan fokozzák le, de mivel a segédkönyvtárosinál alacsonyabb munkahelyi rang már nem létezik, nincs hova kirúgni őt. Úgy vélem, hogy ő élvezte a tudomány tárházában elfoglalt helyét: legalul ül a legnagyobb, akinek tehetnek egy szívességet, de elveit nem adja fel, a legkisebb kérdésben sem hódol be, nem lehet őt mérsékletre inteni. A magyar tudomány szerencsére tele volt karakán fickókkal, régi vágású, tehetséges tudósokkal, akik becsülték Vekerdit, előadásokra hívták, publikációkat közöltek tőle, majd amikor arra mód volt: díjakra is felterjesztették. Nem kedvelte a díjakat meg az ünnepségeket, de beletörődött, ha ilyesmi akadt az útjába. Úgy-ahogy kedvelte viszont a televíziózást, magam is elcsaltam a Gólyavári estékre meg a tudomány századait bemutató sorozatra, előadóként. A Tudóra elnevezésű televíziós sorozatomban is készült közreműködésével egy-két adás, 78
