Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
nem a mű leértékelése, sőt. Azt kell mondanunk, éppen a mű az, amely mint megjelenítő szerepű és megvizsgálható („olvasható") szövegkorpusz, az íróra jellemző releváns vonatkozások leglényegesebbjeit rejti magában. A feladat éppen az, hogy ezeket a rejtőzködő, de öntudatlanul mégis kifejeződő implicit összefüggéseket az életrajzíró explicit alakra hozza, s az élet összefüggéseiként értse meg. Ez az eljárás természetesen nem azonos a mű esztétikai interpretációjával, jellege és célja más, s nem is helyettesítheti azt. Ez ugyanis a művet - horribile dictu - nem öncélként, hanem eszközként kezeli, s mint ilyen, esztétikai nézőpontból kétségkívül barbár. Varázstalanít. De mint az emberi világ lehetséges megértésének egyik stádiuma, mely bizonyos összefüggéseket éppen ebben a stádiumban képes csak fölmutatni, teljességgel legitim eljárás. A mű tehát - jóllehet nem „eseménytörténeti" értelemben, nem genetikusán - az életrajz egyik fontos forrása, megértési lehetősége. Az írónak a műve keletkezési idejekor való állapotáról, kondicionáltságáról, mentális reprezentációinak jellegéről és szerkezetéről semmi más forrás nem vetekedhet vele. A másik divatos, de valójában súlytalan magyarázói vélekedés, amely még a mű esztétikai tekintélyét sem tudja maga mellett fölvonultatni, az önéletrajzokra szűkítené le az életrajzot. Esetleg, jobbik esetben, az életrajz gerincének, vázának tekintené az író saját, visszatekintő önértelmező szövegeit. Ez a pozíció, látszólag, teljesen kézenfekvő, hisz itt maga a „legilletékesebb", az író mondja el, írja meg élete történetét - s aztán „ő csak tudja", mi történt vele. Az önéletrajzok mindegyik formája, még a fikcióba átjátszó úgynevezett kulcsregény is, csakugyan sok mindent elárul az íróról. S bizonyos, hogy van egy sor olyan „adata" az ilyen szövegeknek, amelyet más forrás nem őrzött meg számunkra. Ergo: „nélkülözhetetlenek". Azonkívül - írók produkciójáról lévén szó - e szövegek „jól elmeséltek", „érdekesek". Az önéletrajzok anyaga tehát, vélhetik, ideális egy életrajzi narratívum fölépítéséhez, újrameséléséhez. Az önéletrajzok anyaga „kiegészíti" adatainkat, az önértelmezés mint jellemzés átvehető, az így forrásként kezelt szöveg ráadásul plasztikus, s mindent a „hitelesség" fényével von be. Ez a fölfogás azonban csalóka, látszatokra hagyatkozik. Ha eltekintünk is az önéletrajzot írók tudatos megtévesztési stratégiáitól, a memória szükségképpeni kihagyásaitól és kompenzáló szerepétől, egy probléma még akkor is van minden önéletrajzzal - a legőszintébb, leghitelesebb verziókkal is. Minden önéletrajz ugyanis írója életének egy adott pontján születik meg, s amikor az önéletrajz megformálódik, benne írója aktuális én-ontológiája legalább akkora szervező és megjelenítő erővel van jelen, mint a fölidézett életrajzi mozzanatok, a „tények" logikája. Sőt, mivel egyetlen „mozzanatot" sem lehet maradéktalanul kifejezni, nyelvileg „visszaadni" (lásd Proust példáját), a fölidézett „tény" nyelvi formáját, retorizáltságát jelentős részben nem maga az esemény belső logikája, hanem az író gondolkodásában érvényesülő, önmagyarázó, én-ontológia alakítja ki. Az az újságírók, „szociológusok", sőt egyes irodalomtörténészek körében is kedvelt eljárás, hogy azt, akinek életrajzát adom, saját emlékeiből visszakövetkeztetett „tényekkel" írom le s jellemzem, kényelmes, de naiv eljárás. Az ilyen életrajz éppen a tudományos életrajz legfontosabb funkcióját számolja föl vagy hagyja kiaknázatlanul: legendát gyárt, miközben lemond a bemutatni vélt élettörténet igazi összefüggéseinek megértéséről és megmutatásáról. Az önéletrajzok szükségképpeni korlátainak figyelembevétele természetesen nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk az önéletrajzok életrajzírói fölhasználásáról. Csak e föl- használás lehetőségeinek körét kell világosan látnunk. Az önéletrajzok két vonatkozásban is becsesek, olykor nélkülözhetetlenek. Az egyik: az önéletrajz elsőrendű forrás keletkezése idejének, az író akkori önértelmezésének megfigyeléséhez és megértéséhez. (Igazi író szövege egyúttal, egy más összefüggésben, esztétikai relevanciával is bír: mint „regény" is érdekes.) A másik: az önéletrajzban szereplő „tények", szigorú kontroll után, megrostálva, beleilleszthetők az életrajzi rekonstrukcióba. De szigorúan csak mint ellenőrzött kiegészítő 32
