Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
talanul internalizálja azt. Az adottságok tudomásulvétele persze más kérdés: az adottság mindig többféle reakció lehetőségét engedi meg. Rajtam, az egyes emberen múlik, hogy közülük mit veszek észre, s mit választok, azaz egyénileg mit emelek a létezés realitásának rangjára. Az „ön"-tudat, mint a világ gondolati inverze, az ember számára az optimális cselekvőség lehetősége és eszköze. Lehetővé teszi, hogy - az emberileg lehetséges mértékig „megértve" világunkat - föladjuk az önkényesség vonzását, s azt tegyük, ami adottságaink börtönében számunkra viszonylagos szabadságként mégis megmarad. Ez a „szabadság" persze kétségkívül nem sok, s ami erről állítható, az csak a rabság filozófiája, de minden más, mégoly szabadnak vélelmezett ambíció rosszabb helyzetet eredményez. A fogoly belegabalyodik saját hálójába, amely már amúgy is behatárolta mozgásterét, s ez végleg megpecsételi sorsát. Az emberi élet empirikus anyagába való, megértést ambicionáló visszavonulás tehát per definitionem csak korlátozott eredményességű gyakorlatként tételezhető. Nemcsak nem jelent ez valamiféle kényelmes királyi utat, de lehetséges eredménye is szükségképpen körülhatárolt. Az ember „önmegvalósító", egeket ostromló ambícióit nem elégíti ki, akár földhözragadtnak is mondhatjuk - ámde egy előnye van: a realitásban mozog. Nem téveszti össze a vágyak elvont totalizációját, a képzelt „szabadságot" a kisszerű, gyarló, a magas emberi ambícióknak szárnyát szegő, de valós mozgástérrel. S ez valódi mozgásteret ad, sőt megadja a ráismerés örömét is, miközben lényege szerint emancipatív: tanulságaival akadályozza a másik ember eszközként való „használatát", minden ilyesmit illegitimként tárva föl. Ami ennél több az egyes emberi élet bemutatása során, az már művészet. Az a művészet, amely nem üzemszerűen, hanem csak az alkotás ritka, kivételes pillanataiban jön létre, akkor, amikor minden körülmény szerencsésen rendeződik össze: amikor az ember önmaga fölé nő. 2 Miből írható életrajz? Szakszerűbben kérdezve: mik azok a források, amelyekből rekonstruálható: összerakható és fölvázolható utólag egy életút? A válasz látszólag teljességgel evidens: minden olyan forrás becses az életrajzírónak, ami valamit hozzáad az életút rekonstrukciójához, s minél több van e forrásokból, annál jobb. Ez a válasz nagy- jából-egészéből el is fogadható; általánosítva valóban ez a helyzet. Ám ily röviden, ily általánosságban mozogva nem intézhető el a probléma. Először is, már az sem evidens, hogy mit csinál az életrajzíró, amikor a forrásokkal találkozik. Rekonstruál? Vagy konstruál? S ha rekonstruál, akkor miért kell rekonstruálnia? Miért nem adottság a tényekből „összeálló" életrajz? Miért nem kapjuk készen? Az alapprobléma itt nyilvánvalóan az, hogy minden, ami megnyilatkozik, el is múlik: csak nyomai maradnak, s a nyomok sohasem azonosak az egykor volt történéssel. Kevesebbek és esetlegesebbek annál, lényegük a megismerni vágyottnál szűkösebb és töredezettebb, minden szempontból esetlegesebb nyom jellegű lét. A lábnyom a homokban, bár sok mindent elárul, de nyilvánvalóan nem mindent: a nyomokat olvasni kell tudni, hogy valamit megtudjunk arról a homokban lépkedő emberről (vagy állatról), akinek léte és mozgása, számunkra rejtőzködő céljai stb. fölkeltik érdeklődésünket. Ám ha nyomolvasóvá válunk, abból a potenciális életrajzíró számára azonnal legalább két dolog következik: rekonstruálnom és konstruálnom kell. A nyomok számbavétele és értelmezése rekonstruktív jellegű, maga a rekonstrukció azonban óhatatlanul magában foglalja a konstrukció elemét is. Nem hétköznapi értelemben vett kitaláció ez, persze; nem életrajzírói önkényről van szó, hanem a nyomok sorozatából 29
