Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

a sárgadinnyéhez különösen javallott, különben órákig nem lehet rá vizet inni. Hasmenést okoz. Alsós voltam, gyerek, a kertet néztem, a gang és a gyümölcsös között árnyat adott egy nagy, lombos fa, már nem emlékszem miféle, csak hogy lakott rajta egy harkály, és mindig kopácsolt. Juszti mama rábeszélt, egyem kenyérrel a sárgadinnyét. Jó volt, a gyümölcs levével olvadt a kenyér fehér bele, szopogattuk, különös csemege volt, sokáig úgy hittem, szeretem kenyérrel a sárgadinnyét, mert akkor jólesett, leginkább az, hogy szót fogadtam, rendes fiú voltam, és én szerettem szófogadó lenni. Összemosolyogtunk Juszti mamával, néztünk ki a gangról a kertbe, ami inkább olyan volt, mint egy őserdő, gyümölcsfák véletlen keveredése. Azt mondta, gyerekkorában ették így, és hozzátett még valamit, amit percekig föl sem fogtam. Bólintottam, hogy értem. Vágtam még egy cikk dinnyét, és haraptam rá kenyeret. Többször próbáltam azóta, ehetetlen, hiába rágom olyan sokáig, hogy már összeédesedik a kettő, rossz. Nem tudom, mi változott ilyen sokat, a levegő vagy a szám íze, így mondtuk, hogy eszerint vagy nem aszerint való, vagy talán a helyzet tette, ahogy ott ketten ültünk, és Juszti mama elárult valami egészen fontosat az életéből, amit majdnem elengedtem a fülem mellett.

Árva lány volt.

Hatéves lehettem, addig sohasem mondta. A kis Jusztika törvénytelen gyermek volt, intézetben nevelkedett, néha nevelőszülőknél, akik közt akadtak kedvesek, a kistelekiek különösen, így emlegette őket, nem nevet mondott, hanem a biztonságos gyerekkorszelet szentséges helyét nevezte meg. Egészen sokára, percek múlva értettem meg, mit mondott. Nem reagáltam semmit, úgy tettem, mint aki tudja, tudta ezt, ösztönös, gyermeki daccal akartam körön belül maradni, de közben járt az agyam, elképzeltem, hogy árva vagyok, nincsen se anyám, se apám, se Juszti mama, aki erről mesél, csak a közös szánk íze van, a sárgadinnye meg a kenyér. Most jövök rá, talán ez: a megértés vágya és az átélés reménytelensége volt ízletes, az, hogy azt hittem, mindenképpen meg akarok érteni valami fontosat Juszti mama életéből. Pedig magamra figyeltem, megkönnyebbülést éreztem, amiért nekem nem kellett átélnem ilyesmit. A kudarc, hogy mennyire nem tudtam, mama miről beszél, nem keserített el, sok mindent éppen emiatt a botor önzőség miatt tudtam meg róla. A lényeget mindenesetre nem értettem. Nem volt világos, hogy ez nem egy régi szokás, hanem a szorongató kényszer emléke: azért ették kenyérrel a dinnyét, mert nem ettek mást. Juszti mama tudta, hogy nem látom az éhség és a szegénység logikáját, de nem mondott semmit, és nem azért, mert nem akarta sajnáltatni magát, hanem mert tényleg nem sajnálta. Nem panaszkodott, csak elmondta, hogy gyerekkorában, de már cselédként, így ették a dinnyét, megmagyarázta, mi a párosítás oka. Az árvaság volt az oka. Langyos idő volt, mama virágos otthonkában, lábán tornacipő, fejcsúcsán, hátul megkötve kendő, alacsony, görbe asszony volt már, de még mozgékony, fürge. Rajtam klottgatya és koszos fehér trikó, akár tornaórán. Azt kérdeztem, félt-e az anyja nélkül, mikor elvitték, mint egy árut, kiválasztották, és sírt-e, mikor visszacserélték, ez érdekelt a legjobban. A csere. Nem válaszolt, kifelé nézett, a porta meredélyén az erős szélben hajlongtak a gyümölcsfák, a virágok és a gaz, egy erősebb lökésre elfeküdt az egész dzsumbuj.

19