Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről)

A kényszerűségből túl korán elkezdett és egy életen át folytatott, többnyire nehéz, kimerítő, olykor inaszakasztó munka az erős szervezetet is kikezdi előbb- utóbb: sérül, kopik a szív, a karok s a lábak elnehezülnek, lejár az érrendszer szavatossági ideje. Utolsó éveiben Kiss Lajosnak is sokat, nagyon sokat kellett szenvednie. Szerettei nem hagyták magára soha, s nem hagyják magára Erzsikét sem az ő távozta után. A kilenc dédunokával együtt több mint ötven főből álló „szűkebb" család valamelyik tagja mindig ott van a közelében. Nem akármilyen hozadéka és öröksége ez két ember közös életének.

Meglehet, hogy amit leírtam ide róluk néhány tucatnyi sorban, talán át sem lépi a magánövezet szűkre szabott határait. Miért akarom mégis közreadni? Hát ezért:

Az, hogy ez a nép itt, a Tisza-Duna (s az Ipoly, az Ung, a Maros meg a Küküllő - hogy tovább ne soroljam) táján napjainkban is a maga nyelvén szól, s nem züllik, nem fogyatkozik még a jelenleginél is vészesebb ütemben, az elsősorban a hozzá, a hozzájuk hasonló, a közbeszéd során többnyire csupán névtelenként szóba hozott vagy meg sem említett embereknek köszönhető. (Hosszasabban számlálhatnám, hogy kiknek nem; például a napi, heti, havi politika szélkavaróinak, széllovasainak és szélkakasainak - de róluk itt most ne essék több szó.) Példájuk s emlékük - a hiány okozta fájdalom vigaszául is - maradjon erőt újító forrás.

Egy másik eltávozottra emlékezvén: e napokban kerek 160 éve annak, hogy Petőfi Sándor odaveszett a szabadságharc egyik utolsó ütközetében. Esetleges életben maradására, évekig tartó szibériai fogságára, Petrovics néven oroszul (!) írott költeményeire, itt is, amott is „felfedezett" sírjaira, sőt tetemeire kár vesztegetni a szót: sem a jóhiszemű reménykedők, sem a képzelet megszállottjai, sem pedig a hírre-haszonra sandító legendagyárosok soha nem tudták hiteles tényekkel s adatokkal bizonyítani állításaikat. E fantázia szülte „utóélet" egyébként - bármint erőltetnék is némelyek - semmiképp nem illik bele a Költő jellemrajzába sem. Maradjunk hát annyiban s nyugodjunk bele, hogy Petőfi valódi - sőt igaz- utóélete mindenekelőtt és mindenekfölött: a művek; ideértve természetesen azok visszhangját is bennünk s a mindenkori olvasókban. Nem csupán azért kell ennek így lennie, mert a költők, írók, művészek általában az alkotásaikban élnek- ha élnek - tovább, hanem azért is, mert nála ezt a továbbélést mű és jellem megbonthatatlan egysége, az emberi és alkotói tisztesség teljes harmóniája tetézi.

Valamivel több mint fél évszázada sokadmagunkkal - mondhatni - különleges körülmények közt, a korábban megszokottaktól fölöttébb eltérő környezetben emlékeztünk meg Petőfi Sándor hősi haláláról. 1957 nyara volt, s politikai elítéltekként büntetésünket töltöttük Állampusztán, az akkortájt gazdaságként is jól működő BV-intézet azóta megszűnt korhányi táborában. Á rabok eszmei karbantartásával is megbízott nevelőtiszt javaslatára műsort adtunk elő a jeles évforduló alkalmából. Jómagam a Csatadal s A nemzethez című verseket szavaltam el a politikai és köztörvényes elítéltekből, valamint különféle rendfokozatú fegyőrökből álló népes hallgatóság előtt. Sikerem nagy volt. Ezt a szűnni nem akaró tapson s a lelkes kiáltozásokon felül az is jelezte, hogy a börtönparancsnokság nem élt a jogszabályok biztosította lehetőséggel s büntetésem egynegyedének feltételes

20