Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről)
Buda Ferenc Derű - ború Tűnődések fehérről, feketéről Adódik bőséggel ebből is, abból is. Évek-évtizedek során napról napra számos dolog megesik velünk vagy másokkal, sok mindennel találkozunk, ami váltakozva mártogatja lelkünket forróba s fagyosba. Vagy ha nem is mártogatja, hát meglegyinti: egyszer selyemkendővel, másszor tövises ággal. Súlya, jelentősége igen változatos lehet mindazon eseményeknek, amelyeknek részeseivé, szemlélőivé vagy akár csupán tudóivá válunk. A nagy titkok egyike: vajon az emlékezet miféle elvek alapján, milyen szabályokhoz igazodva süllyeszti el mélyre az egyiket s tartja felszínen a másikat. A súly és a jelentőség önmagában nemegyszer a második sorba szorul az érzelmi tényezők mögött, s talán ezzel is magyarázható, hogy jómagam például egyetemi államvizsgám tételeire már egyáltalán nem emlékszem, arra azonban egész pontosan, hogy elsőszülött lányunk, Julcsika - lehetett vagy négy-öt éves - egy vidám nap estéjén a következő megállapítással tért nyugovóra: „Máma jó napunk volt, sokat nevettünk." A második sorban szereplő velünk vagy másokkal szavak kapcsán: ember mivoltunk egyik fontos ismérve a másokkal - akár ismeretlenekkel, idegenekkel - való érzelmi azonosulás, ráhangolódás képessége. A Szentírás tömören kifejező szavait idézve: „Együtt sírni a sírókkal s együtt nevetni a nevetőkkel." (Róma 12:15.) Kisebb-nagyobb mértékben minden ép lelkű ember veleszületett hajlamai közé tartozik ez a tulajdonság, s hacsak idejében ki nem ölik, ki nem idomítják belőle, meg is őrzi azt élete fogytáig. Példa - egy életnek egyelőre még csak az elejéről: Beszélni mostanában kezdő Boldizsár unokánk épp ebédel. Harmadik emeleti albérletükbe a meleg miatt félig leeresztett redőnyű, bezárt ablakon át messziről s letompítva érnek föl a kinti világ neszei, zajai: motorzúgás, beszédfoszlányok, madárcsicsergés. Mi, felnőttek, a lányom meg én ügyet sem vetünk ezekre, s mivel mindketten a gyereket figyeljük, alig hallunk belőlük valamit. Meg hát amúgy sincs - szerintünk - semmi jelentőségük. Egyszer csak Boldi félbehagyja az evést, mandulavágású szemeit panaszosan az anyjára emeli, szája elgörbül. „Mi baj van, Boldika?" - tudakoljuk tőle. „Sír!" - feleli a kisfiú hüppögve, s arcát az ablak felé fordítja. Ekkorra már nekünk is tudatunkig hatol, hogy a közeli házak valamelyikében, vagy talán a házak közti füves-parkos területen egy kisgyerek sírdogál hosszan, kitartóan. A zárt ablak kettős üvegtáblája sokat visszafog az egyhangú gyereksírás hangerejéből, a sűrűn elhúzó gépjárművek áthatóbb, erőteljesebb zaja is meglehetősen elfedi, akárcsak a lassan folydogáló patak tükrét a fölibé hajló fák-bokrok sűrű lombja. Boldinak azonban ennyi is épp elegendő ahhoz, hogy 18
