Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Farkasidő

— Co ty chces? Ty hlupák! - vágott oda Miso, a legénye, amikor azt a piros borjút vágták, s arról beszélt neki az ura, hogy kibérli tán a Hattyút jövőre. - Jobb neked idehaza a többi tót között.

Úgy ugrott rá a férfi, mint a veszett kutya, csapódtak az öklök, egy ütéssel kiverte a Miso két fogát, tót vagy te, meg az anyád, de én nem. O csak húzta össze magát, kicsire, nézte az urát, ahogy eltorzul az arca, ahogy veti rá magát a segédre. Pedig nem volt igaza, az ő szájába is tótul adta a szót az anyja, dobre, dobre miié maié, to sa ti zahojí. A gyerek nagyot rúgott a hasában. Fel nem foghatta, mit akar az ura, csak az indulatot érzékelte, ahogy az arcába köpi a szavakat, az én fiam magyar lesz, meglásd. Válaszolni nem tudott neki, ahogy Misónak se hagyott időt a válaszadásra, ütött azonnal.

Kapott persze az ura is, de azért megfuttatta a segédjét, s még utánakiáltott, a hátadat lássam a portámon, semmi mást. Csak amikor lépett volna fel a tornác lépcsőjére, szisszent belé a fájdalom. Ugrott a karja alá az asszony gyorsan, no, jöjjön, jöjjön, támaszkodjon rám, ne erőltesse a menést, ha fáj.

Húzta a lábát a férfi erősen, úgy segítette be a házba, s hiába borogatta, hiába rakott rá szeszt, mit sem ért. Az asszony már akkor látta, hogy nem lesz ebből hamarosan rendes láb, vágni meg másnap is kell, végig szilveszterig, egy üsző, két birka naponta biztosan. Máskor nem esett ennyi vágás egy hétre, de most ünnep volt, kitettek magukért a kiskőrösi tótok, roskadozott a fehérrel takart asztal minden házban egész héten át. Hogy vízkeresztkor már csak bab meg káposzta jut, nem gondolt vele senki, a Kisjézust nem lehet üres tállal fogadni, s az Istvánok meg Jánosok sem szégyenkezhetnek a nevük napjakor üres fazékkal.

Csak nézte a férje dagadt lábát.

Vágni kell mindennap.

De segéd nélkül, dagadt lábbal, hogyan?

Az ura viszont nem sokat törődött a holnappal, az üszőkkel meg a bikákkal. Szentségeit egész éjjel, ahányszor beléhasított a lábába a fájdalom, szidta a Miso anyja mindenségit, hányta-vetette magát az ágyban, még pirkadatkor is nehezen csitult, mintha futni akarna ki ebből a világból, de megbéklyózza a fájdalom.

Aznap reggel hamarabb megébredt, mint az ura. Ment a konyhára, hogy begyúrja a kenyeret, sütésnap volt, az el nem maradhat, akármi van. Hamarosan kijött a férfi is, egy hajtással itta ki a reggeli sligovicát, hideg van kint, kell, hogy melegítse az embert valami belülről.

Kötényt kötött, úgy ment ki utána az udvarra.

Hosszú volt neki a mészároskötő, nem csoda, a Miso kétakkora volt, mint ő, meg kellett csomóznia, hogy el ne essék. Az ura csak nevetett, ahogy ránézett, a hasa kidomborodott semmi kis csípői közül, bokáját verte a kötény alja még így is.- Nem rád szabták ezt a munkát, Mariskám. Megvégzem én.

Nem szólt, csak nézett fel rá, engem ne féltsen, bírom én a dolgot, Martiny tiszteleteséknél sem ezüsttányéron ozsonnáltatták a cselédlányt, maga csak a lábát vigyázza, nagyobb baj ne legyen.

Ma is emlékszik arra az üszőre, amit akkornap vágtak. Csillagos homlokú üsző volt, barna tekintetében a végtelen puszta, ahonnan behajtották. Fájdalmat

24