Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Füzi László: Világok határán – ikerkönyv – (részlet egy készülő könyvből)
Az utcájukban két testvére lakott, velük szoros kapcsolatot tartott. Nagy családok nőttek testvérei házasságából is, Orzse néném férje útkaparó volt, gyerekeik tanultak, egyikük jogi doktor lett, másikuk tanár. Rajztanár, festett, a rokonságban ma is látható egy-egy festménye. Nagyanyámék szomszédságában lakott nagyanyám másik testvére, két nagy termetű fia volt, Vendel bátyám, aki ebben a házban lakott a családjával és Dezsi bátyám, aki az Ikva partján épített magának házat. Ácsok voltak mind a ketten, őserővel megáldva, a fejsze könnyű játékszer volt a kezükben. Vendel bátyám szinte fafeldolgozó üzemet működtetett, nagyanyáméktól sokszor átmentem, néztem, hogy fűrészelik vagy szeletelik fel a fát. A faluban sokaknak mondtuk, hogy néném vagy bátyám, ez közeli rokonsági fokozatot jelzett, az ángyom kifejezés a távolabbi és idősebb nőrokonokat illette. Anyai nagyszüleimnek tíz gyermeke született, öten maradtak közülük életben, édesanyám, Teréz, s testvérei, Irén néném, Laci bátyám, Magdus néném, s a legfiatalabb, Pisti. Az öt testvér közül hárman maradtak a faluban, ketten Pestre kerültek, az otthon maradtak gyerekeivel szoros kapcsolatban voltunk, szinte együtt nőttünk fel, a pestiek gyerekei minden nyáron jöttek haza „nyaralni", s mi is mentünk hozzájuk Pestre. Minél többet gondolkodom azon, hogy nagyszüleim hogyan élték meg a maguk világát és hogyan éljük mi a magunkét, annál inkább úgy látom, hogy a paraszti élet állandósága az ő számukra még kevésbé engedte meg az életbe beleszóló erők (állam, munkahely, kívülről érvényesülő hatások) figyelembevételét, mint ahogy mi azt, nyilván kényszerűségből, „megengedjük". Azt is mondhatom, hogy az örök emberi törvényeket ők jobban figyelembe vették, mint mi. Másképpen mondom, talán egyszerűbben, ők mintha még a Teremtővel tartottak volna kapcsolatot, mi már csak a társadalommal vagyunk kapcsolatban. Nem azért, mert így akarjuk, hanem azért, mert egyre inkább csak így lehet élni. A mi életünkön már napi kényszerek uralkodnak, s azoknak megfelelve jutunk az övékénél kényelmesebb, de jóval uniformizáltabb élethez. Tudom, az ő életükön is napi kényszerek uralkodtak, mégis másként élték meg az életüket, mint mi. A paraszti-gazdálkodói élet állandóságáról pontosan ír Arthur E. Imhof Elveszített világok (Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat - és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen...) című könyvében, a könyv 1992-ben jelent meg, Gellériné Lázár Márta fordításában. Az idealizálás szándékától mentesen a könyv bevezetőjéből idézek pár sort: „Levonták a következtetéseket abból a felismerésből, hogy lehetőségeik korlátozottak a pestis, az éhínség és a háború megfékezésére, amikor e csapások egyszer csak betörtek kicsiny világukba. Még a jómódúakat sem óvta meg semmi a ragálytól; a rossz termés a nagyobb gazdaságokban is csak rossz termés maradt; a háború pedig nem tett nagy különbséget szegény és gazdag között. Mindeme tapasztalatok alapján belátták, hogy nem az a bölcs, aki személyre szabott stabil pontokat alakít ki. Ott, ahol a földi lét ismételten fenyegetett tartalma bizonytalan volt, az lett volna a természetes, ha instabil válaszok következnek rá. Csupán manapság vált uralkodóvá a hosszú távú kiszámíthatóság - mind saját magunkra, mind másokra nézve -, mert csaknem valamennyien viszonylag hosszú életet élünk, és megérjük a 36
